-Enned kéne valamit. - szólalt meg egy kis idő után Dan.
-Nem vagyok éhes.
-Egy napot átaludtál, és ma se ettél még semmit.
-Attól, még nem vagyok éhes. - de a hasam nem így gondolta, pont abban a pillanatban amint kimondtam ezt a mondatot, felkordult.
-Na, azt másnak mond! Gyere! - húzott fel az ágyról. - Mit szeretnél?
- Mi van?
- Tojás, tej.. - gondolkozott. - Ja, meg ilyen alap dolgok.
-Nutella? - csillant fel a szemem.
-Nem tudom, nézzük meg.
Bementünk a konyhába, de sehol nem találtunk nutellát. Szomorúan néztem Danre.
- Ne nézzél már rám így! - nyújtotta fel a két kezét védekezés képen. - Mért kell annyira a nutella?
- Mert az a kedvencem és már vagy két hete nem ettem.
-Ahhj, te. - nyögött fel fájdalmasan. - Jó, gyere!
-Hova?
-Csak kövess. - Úgy tettem.
Egy ajtóhoz vezetett. Az ő szobája volt az.
-Mit akarsz? - ijedtem meg.
Odament a szekrényhez és intett nekem, hogy mennyek közelebb.
Kétkedve, de közelebb mentem. Majd kihúzta a fiókot. Ami a szemem elé került..
- Ez, ez.. mi? Hogy? Mért? - kérdeztem össze- vissza.
-Gyorsan vegyél egyet, mert a fiók záródik. - felnevetett fejem láttán.
Amilyen gyorsan csak tudtam kivettem egy nutellás üveget. Ő is és ráfeküdt az ágyára.
-Gyere, nem eszlek meg.
- Mindjárt. Kell kanál. -indultam ki a konyhába.
Mire visszaértem, már Dan evett. Egy kanállal.
-Honnan szedtél kanalat? - kérdeztem mérgesen.
- Ja, nem mondtam? Azt is tartok.
Felröhögtünk.
Mellé ültem és felfaltuk a nutellát.
-Lehet egy kérdésem?
-Nem.
-Naaa!
-Nem!
-Jó..
-Mondjad. -adta be a derekát.
-Honnan van ennyi nutellád? - csillant fel a szemem.
-Vannak embereim. -vonta meg a vállát.
