-Nekem mennem kéne..- mondtam a randi vége feléé közeledve.- Holnap be vagyok osztva.
A találkozó nagyon jól sikerült. Mindenki fel volt oldódva, s mintha ezer éve legjobb barátok lennénk. Majdnem.
Istenem. Olyan jó volt, újra Dan közelében lenni. Leírhatatlan érzés volt, az egyszer biztos.
-Elkísérlek. Jó? - mondta Daniel.
- Örülnék neki. - mosolyogtam.
- Azért, óvatosan gyerekek! - kiáltott utánunk Linda. Én pedig egy egyszerű mozdulttal, felemeltem a bal kezem a magasba és bemutattam neki.
Amikor kiléptünk az ajtón, még hallottam ahogy Linda barátnőm barátjával viháncol. Gondolom az előbbi mutatványom a nevetség tárgya.
- Hope. Beszélnünk kell. - mondta egy kis idő után Daniel. Erre számítottam.
- Hallgatlak. - de nem mondott semmit. Mintha nem hallotta volna előbbi válaszom. Megismételtem magam. - Mondom hallgatlak. - mondtam kicsit erősebben. De már láttam rajta hogy gondolkozott. - Dan. -szólítottam meg, mire rá emelte tekintetem. - Én csak az igazságra vagyok kíváncsi.
-Csak azt áll szándékomban mondani.
-Akkor kezd..- löktem meg egy kicsit.
-Fhu, jó. - Nos, először is. Nem akartunk ott hagyni, de muszáj volt. Sajnálom.
-Mért volt muszáj? - vágtam a szavába. - Legalább mondtad volna, hogy Hope most már haza mehetsz. De nem. Te csak úgy, ott hagytál a semmi közepén. - mondtam viszonylag nyugodtan, de ő is látta mennyire felemészt a dolog. - Legalább hagytál volna egy cetlit. - ráztam meg a fejem.
-Paul meghalt. - szólalt meg pár perc múlva. - Én is úgy végeztem volna, ha hagyok vagy mondok akármit is.
- Mi..?Micsoda?
