Megőrjít [Befejezett]

18.

- Csípj meg kérlek és mond hogy álmodom! Mond hogy ez egy rossz álom,vagy egy nagyon rossz vicc!!- szinte könyörögtem. A tekintetem jobbra balra cikázott. Válaszolj már. Kérlek mondj valamit. Kérleltem magamban és csak vártam hogy kinyögjön valamit. De csak állt előttem és szomorúan nézett rám. Szólásra nyílt a szája. Végre. Aztán becsukta. Ne már.

- Bárcsak... ne lenne igaz!- sóhajtott.

- Mért kell elvenned?

- Mert ők egy ilyen család. Ha nem veszem el lecsukatnak.

- Mégis mért?

- Mert a lány alig 18 éves és szűz volt.- hajtotta le a fejét.

- Te felcsináltál...egy kiskorút?- hitetlenkedtem.- Tényleg felelőtlen vagy. Most...akkor ... én .. megyek!- mondtam ki lassan a szavakat. El is indultam de,David visszarántott. Mélyen a szemembe nézett.

- Szeretlek nem hazudtam. Kérlek adj még egy utolsó csókot!- könyörgött a szemeivel. Nem is volt kérdés hogy adok e. Aprót bólintottam majd közeledni kezdtünk egymáshoz. Ajkaink egybe forrtak. Forró,szenvedélyes és fájdalmas búcsú csók volt. Pár másodpercig csukott szemmel álltam még majd még utoljára gyönyörű szemeibe néztem. A következő percben már az ágyamban bőgtem.

Nem tudtam mi tévő legyek. A legjobb barátnőm Mira. Rég beszéltem vele szent igaz. Az egyetemen ismerkedtünk meg és sülve főve együtt voltunk a suli végéig. Mind kettőnknek sok a munkája de, néha találkozunk. Az utóbbi négy-öt hónapban nem hallottam róla. Tudom hogy rá még így is számíthatok. Kikerestem a számát és hívást indítottam. Kicseng. Már épp letenném amikor bele szól.

- Szia Amy. Rég beszéltünk.- hangjából ítélve vigyorog.

- Szia igen ez így van.- mosolygok szomorúan.

- Minden rendben?

- Igen. Tudnánk találkozni?

- Persze. Pont jókor hívsz,képzeld egy hét szabadságra küldtek.- mondta vidáman. Kicsi át ragad talán majd rám is a vidámságából.

- Az jó. Én se dolgozom a héten. Sőt egy ideig nem is fogok.

- Történt valami?

- Találkozzunk és mindent elmesélek.

- Rendben. Ma jó neked mondjuk a kedvenc kávézónknál 4órakor?

- Igen tökéletes.

Ezután elköszöntünk. Mivel már délután kettő van,neki álltam készülődni. Még se mehetek kisírt,duzzadt, piros szemekkel az utcára. Megmostam hideg vízzel az arcom. Amíg száradt felöltöztem. Egy könnyű nyári virágos ruhát vettem fel. Legalább az öltözékem legyen vidám. Nos kivételesen nem szimpla szemkontúrt csináltam. Kell a korrektor, alapozó,púder és pirosító csapat is. Aztán jöhet a szemkontúr és szempillaspirál. Most egy szép,nőt láttam a tükörben akinek semmi baja a világgal. Boldog és kiegyensúlyozott. Belül viszont ,ha jobban megnézem a szemét, össze van törve és támogatásra van szüksége. Ez alá az álca alá ,csak az igazán közel álló személyek képesek belátni.

Kezembe vettem a táskám fél négykor. Innen nincs messze a találkozó hely. Kilépek az ajtón. Már megszokásból is David ajtaja felé nézek. Bőröndök sorakoznak a folyosón. Már megy is? Biztosan. Nem szabad foglalkoznom vele. A lift felé fordulok de, a lépcsőt választottam. Kiérve a szálloda ajtaján ,lelépkedek a lépcsőkön majd valaki megfogja a csuklóm. Felé fordulok. Szemeibe nézek. Elveszek tekintetében ,ami most szomorúságról árulkodik.

- Jól vagy Amy?- aggodalom van a hangjában.

- Igen. Amennyire ezek után lehet.

- Merre mész?

- David ez.. nem tartozik már rád!-mondtam szomorúan.- A barátnőmhöz. Hátha tud segíteni a felejtésben.- mondtam el végül.

- Ne haragudj kérlek!

- Nem haragszom. Nem csaltál meg. Mindössze hibáztál a múltban. Ezért nem haragudhatok. - egy félpercig csak álltunk.- Kívánok sok boldogságot és egészséget a babának!- mondtam nagy levegővel. Az órámra néztem hogy tereljem az agyam figyelmét a sírásról.

- Amy....- kezdett volna bele.

- Most mennem kell mert elkések. Még egyszer sok boldogságot szia.- hadartam el gyorsan és leléptem. Vissza se néztem. Akkor sokkal jobban fájna és nem bírnék el sétálni anélkül hogy ne omlanék a karjaiba egy utolsó csókra. Könnyek gyűlnek a szemembe ha arra gondolok hogy most láttam őt utoljára.

Lágy szellő simogatja arcom. Most még az utca zajai sem hangosabbak a gondolataimnál. Csak a fájdalomra gondolok ami szét feszíti a mellkasom. A görcs a gyomromban az üresség a lelkemben,teljesen kiszipolyoz. Csak néhány óra telt el és már úgy érzem élő-halott lettem.

- Szia ne haragudj hogy késtem.- erőltettem magamra egy mosolyt és közben leültem Mirával szembe.

- Szia semmiség. Most értem ide én is két perce. Na de, hogy vagy? Mesélj mi van veled?