𝐀𝐧𝐧𝐞 𝐇𝐚𝐥𝐞 𝐄́𝐥𝐞𝐭𝐞 - 𝐊𝐚𝐧𝐢𝐦𝐚

11. -Újra itt van-

-Azt hiszem, hallottam valamit.

Ugye nem a értek haza? Ne ne ne...
-Nyugi, Anne, csak nem.
Stiles is remegett, én is. A szobám közepén álltunk. Mindketten tudtuk, hogy el kell mennünk, de valami miatt nem tudtunk. Ledermedtünk.
-Ezek... Nem ők...Vonszolást hallok... És... Vérszag van-nyögtem ki.
Felnéztem Stilesra, ő sem volt nyugodt a helyzettől.
Elindultam az ajtó felé. Pár lépés múlva ott is voltam.
-Mit csinálsz?-kérdezte Stiles suttogva
Visszanéztem rá, majd elindultam kifelé a szobámból.
-Megnézem mi az-mondtam én is suttogva.
-Ha van ott valami ami ölt, akkor jobb lenne ha az ellenkező irányba mennénk! Menjünk már el...
-Valami?-elhagytam a szobát, de Stiles is követett
Sziszegést hallottam. Ez a kanima. Ami szinte megölt. Biztos,hogy az.
A konyhát egy fal választotta el. Volt egy kapu alakú kihagyás a falban. Ez mellé álltunk, és benéztünk a konyhára.
-Ú... Fúj, én nem bírom vért-mondta Stiles undorodva
A mostohaszüleim összeszabdalva, véresen terültek el a padlón...
Még éltek, közelebb mentem hozzájuk. Leggugoltam az egyikhez, de nem csináltam semmit. Pár másodperc múlva meghaltak. Nem lettem szomorú. Inkább...örültem.
Sziszegést hallottam a szobájuk ajtaja felől. Felálltam, és elindultam a szoba irányba. Kettőt léptem, és már láttam. A kanima az. Dühös lettem.
-Meg akart ölni... Viszonzom neki.
Nagyon ideges voltam. Tudtam, hogy semmi esélyem nincs arra, hogy legyőzzem, de úgy érzem... Bosszút kell állnom.
-Most inkább mennünk kéne, hagyd!-mondta Stiles.
Nem hagyhattam annyiban. Tegyek úgy, mintha semmi sem történt volna? Biztos hogy nem. Karmiam lettek. Elkezdtem futni felé, de Stiles elkapott.
-Hamarosan ideérnek a zsaruk, mennünk kell, mielőtt még ránk bizonyítanák a gyilkosságot!
Igaza volt. Megint. De utálom ezt. Már hallottam a szirénákat, ami nagyon rossz volt a fülemnek. A kanima felénk jött, visszafutottunk a szobámba, és az asztalommal eltorlaszoltuk az ajtót.
-Amúgy is, ez mit keres itt nappal?-kérdezte Stiles.
-Én nem tudom, nagyjából azt se tudom mi ez!
Felkaptam a táskáim és távoztunk az ablakon. A lény, betörte az ajtót, Stiles pedig elindította a jeepet.
A kanima utánunk futott, láttam a visszapillantóból, és hallottam. Utol fog érni minket, de akkor biztos,hogy kinyírom... Ha nem megyünk gyorsabban, már szét is fogja szedni a jeepet.
-Nem megy gyorsabban?!-Stiles erre jobban a gázra lépett, de még mindig utánunk jött-Mit akar tőlünk?!
-Nem tudom-felelte Stiles.
Végig a tükröt bámultam. Addig, ameddig egyszer csak eltűnt a gyík.
Nem tudom mi történhetett vele. Eltűnt...
-Leráztuk-mondtam- Legalábbis már nem látom,hogy utánunk jönne-helyesbítettem ki magam.
-Hát remélem leráztuk-sóhajtott a sofőr.
-Én is...
Az úton még sokszor kinéztem az ablakon, valamikor a visszapillantóra tekintettem, miközben Stiles folyton azt kérdezgette, hogy;
-Itt van?
-Már nincs itt?
-Akkor már tényleg nem követ minket?
-Mi történhetett vele, már miért nincs itt? Ennek semmi értelme...
Ezzel tellt az egész út. Amikor visszaértünk Beacon Hills-be, Stiles kirakott a kalanparknál. Persze ugye kértem, nem dobott ki a jeepből. Azt mondta beszélni akar velem, de most sürgősen el kell mennie Scotthoz, és a rendőrségre is. Kiderült, hogy az apja a sheriff. Azért jó ilyeneket tudni...
Felmásztam a szokásos helyemre a kötélpálya egy zártabb részére (ahol a cuccaimat tartottam) és megpróbáltam elaludni. Próbáltam... Ha szörnyek támadnak rád, a gyámjaidat akit utálsz, széttépték, és szörny lettél... Nehezen tudsz elaludni. És ezeken kívül ott volt még az a fura dolog teliholdkor, a metrómegállóban. Remélem, hogy őket utoljára látom. Ott volt még Stiles is... És az a dolog, amit hét éves korom óta próbálok kideríteni: Mi történt hét éves korom előtt? Hogyan történt pontosan a családom halála? Én akkor hol voltam? Hogyan úsztam meg? Maradt még túlélő a családból? Ezeket a dolgokat régóta szeretném tudni, de most, hogy visszajöttem a városba, ahol meghaltak, egyre kevésbé hagy nyugodni ez a dolog. Pedig nem unatkozok annyira, hogy ezen törjem magam. Lehet... Hogy el kéne felejteni őket... Örökre.
Az agyamon sorra kérdések, gondolatok futottak át. Ennyi gondolattal nem tudok aludni. Amikor pedig végre elfáradtam, folyton néztem a tájat. A vak sötétbe azt, hogy nincs-e itt szörny, vagy puskás fickó. Hajnali négy körül sikerült elaludnom, pedig ki kellett volna pihennem magam. Reggel suli... De elaludtam.
Egy kigyulladt ház. Mindenki sikoltozik. Lövések, ütések, forróság, vér. Ott vagyok én is.
Felugrottam. Az ijedtségtől pedig alig kapok levegőt. Amikor pedig sikerült megnyugodnom, már alig emlékeztem valamire az álomból. De minden egyes új infó, közelebb vihet ahhoz, hogy megtudjam kik a családom és hogy én ki vagyok. Megint álmodtam valamit a családom haláláról. Csak a szokásosra emlékszek:tűz, sikoltozás.
Azt viszont tudom, hogy minden képpen kiderítem, ki vagyok.