𝐀𝐧𝐧𝐞 𝐇𝐚𝐥𝐞 𝐄́𝐥𝐞𝐭𝐞 - 𝐊𝐚𝐧𝐢𝐦𝐚

35.-Nem ismerlek-

Sziasztok!
Mielőtt belekezdenénk, szeretném megköszönni nektek a több, mint 20K(!!!!!) megtekintést! Hatalmas szám,nagyon brutális, soha nem hittem volna ♡♥😵
A részek „gyakoriságáért" bocsánatot kérek, jó ideje azért nem voltak rendszeresen részek, mert mindig próbálkoztam egy új blogot is írni, ami azért időt vesz igénybe.
Ennek tanulsága pedig, hogy nem fogok két blogot írni. Egyszerre. Mert kettő külön sztorit egyszerre írni ááá. Azt se tudom hogy gondoltam. Mindegy, nem is untatlak titeket tovább, jöjjön a 35.rész,
Jó olvasást! ♥

-Így égtem meg, ő pedig elmenekült.
Máskor nem fogom vissza magamat.
A ma éjjelt a metrómegállóban töltöttem.
Visszafolytott vigyorom nem tartott sokáig, jól megkaptam, hogy „rám is rámférne", szóval nem úsztam meg, mentem én is.
A kis beszélgetés örömömre hosszúra nyúlótt, és ma ismerem meg őket igazán.

Óvatosan megsimítottam a roncs koromfekete ajtaját, és olyan érzés töltött el, mintha Whitneyhez értem volna hozzá.
Az emlékek miatt...
Isaac volt az.
-Csak szerintem kamu?
-Nem tudom-gondolkodtam el, miközben úgy éreztem, lehet volt egy oldala Whitneynek, amiről nem is tudtam semmit... Se senki más.

Még töltöttünk egy kis időt az autóroncs előtt Isaac-kel, nemrég mentem tovább.
A korai reggeli napfény ellenére fújt a szél, hideg volt. Igazából azt sem tudtam, merre mentem, csak sétáltam, amíg meg nem rezgett telóm. Kivettem a dzsekim zsebéből, és ránéztem a kissé repedt képernyőre, még nem oldottam fel. Ilyen alkalmakkor jut eszembe, hogy mennyiszer sérültem meg, a telefonomat mindig magamnál hordom, és csak egy kis, alig feltűnő repedés helyezkedett el a képernyőn.
Feloldottam. Meglepődésemre Stilestól kaptam SMS-t. Kitől mástól. De amikor elolvastam...

Stiles: -Szia! A kalandpark előtt menstruálok, gyere te is

Hát itt kaptam egy kisebb sokkot. Nem is tudtam egyből visszaírni.

Én: -Hogy mit csinálsz?!

Stiles: -Jesszus nem! Csak a szövegjavító Ööö . A kalandpark előtt ÁLLOK * , gyere ide te is!

Anne: -....Ööö...Megyek...

(EszterSchinkovics ezt nekünk ⬆😂😝)

Amikor odaértem a kalanpark elé-megnyugodva látva, hogy Stiles nem csinált semmi olyat, amire nem képes- kellően kinevettem szegényt, mire a fél fejét eltakarva ő is röhögni kezdett.
Magyarázatot nem kaptam arra, hogy hogyan adott be ilyen szót drága billentyűzete, egyszerűen csak "nem tudja". Hát én sem.
Ezek után megpróbált ő a magyarázaton gondolkodni.
Hangosan tette. Be kellett fognom a száját.
Beletellett egy pár percbe, mire „kijózanodtunk",utána kezdtünk el csak normálisan beszélgetni.
-Régen voltunk már valahol. Ketten. Normális helyen- kezdett bele váratlanul, majd sóhajtott, én pedig lehajtottam a fejemet, miközben mellette ültem egy farönkön.
-Tudom. Csak... Most annyi minden történik, és -néztem fel rá- Grace is visszajött, itt van még a kanimás dolog, Gerald, Whitney is-kezdtem sorolni, ő pedig közelebb hajolt hozzám, félbeszkítva engem, a szemembe nézett, majd megcsókolt.
-Mindent megoldunk-mondta, szerintem saját magának is-Utána meg elmegyünk valahova, rendben?
-Mindenképp-mosolyodtam el.
Ez után még beszélgettünk kicsit, aztán eszembe jutott, hova is indultam. A leégett házhoz.
De úgy gondoltam, kicsit még maradok, és később fogok átenni depressziós hangutba. 
Amivel kapcsolatban még csak annyi a hozzáfűznivalóm, hogy igazából azt sem tudom, hogy tegyem. Érintés... De hát hogyan?
Ezekre is a Stilessal töltött két óra (beszélgettünk a kalanparknál, úgy... Mindenről. Kivéve persze Jacksonról, hogy én irányítom, vagy mi. Ja és persze elkértem a kulcsomat) után kaptam választ. Elbúcsúztam tőle, elmondtam hová megyek. Magyarázat nélkül is értette, milyen fontos ez nekem. Megígértem, hogy minél előbb találkozunk normális körülmények között, és elindultam.
Egyébként fekete bakancsom csak kicsit lett koszos az úton, és ha már belekezdtem, akkor még elmondom, hogy sötét farmert viseltem, egyszerű fehér pólóval, fekete bőrdzsekivel. Hullámos hosszú hajam fele a hátamon kiengedve, másik fele elosztva kétoldalt a vállamon volt.
Gyorsan sétáltam az utcákon, mivel nekem ez a megszokott tempóm, amikor viszont beértem abba az utcába, ahol a házunk helyezkedett el, megálltam. Nagy levegőt vettem, és a világ minden fájdalmára felkészülve kifújtam.
Lassabb tempóban baktattam a romokhoz, egyre lassabban. Oda akartam érni, de valahogy nem akartak vinni a lábaim. Már előre kezdtem átmenni a rssz hangulatba. Tudtam mi vár rám, és úgy gondoltam felkészültem, de nem hiszem, hogy bármennyi idő is elég lenne arra, hogy készen álljak erre.
Lassan végigmentem a kopár utca feléig, és odaértem. Megálltam előtte, és hirtelen eszembe jutott, mikor jártam itt legutoljára. Amikor Isaac-kel és Whitneyvel kiszabadultunk Geraldéktól (segístéggel, persze), én pedig megsérültem, Deaton beadott nekem valamit, ami miatt csak a régi énemre, és a régi életemre emlékeztem. És azt hittem... Hazajövök.
Azért jöttem el ma ide, hogy újra emlékezni tudjak a múltamra. Valahogy. Ugyanis ideértem, de hogyan tovább? A romok még mindig körbe voltak kerítve drótkerítessél, és a maradék deszkák egyébként ugyanúgy ott hevertek. Egyszerűen nem bírtam felfogni, hogy csak ennyi maradt belőle. Körbenéztem, körülöttem üres volt az utca (itt nem meglepő), tehát feltéptem a zárat a kerítésen, és beléptem a területre.
Pár lépést tettem meg a roncsok felé, miközben minden érzékemre alaposan odafigyeltem. Behunytam a szemeimet, a lépéseket olyan lassan tettem meg, hogy hosszú másodpercek telltek el aközött, hogy fel és leengedtem egyik lábamat. Erősen koncentráltam, és úgy tűnt, hatásos volt. A szemeim még csukva voltak, készültem a következő lépésemre, amikor egy emlék bevillant. Csak egy pillanatig láttam, hallottam az emléket, de az is sok volt.
Sötét volt, késő délután mehettem haza, talán a suliból. Pulcsiban álltam, szőke, akkor még egyenes hajamat a hátamra engedtem. Szemben a házzal, az egészet lángok borították. Mindenki kiabált, ordított, én pedig tehetetlenül álltam, sírógörccsel az erdő előtti már épületnek nem nevezhető otthonunknál.
Ennyi. Még ennyi is elég volt ahhoz, hogy ne tegyek meg több lépést. Egy pár másodperces emlék, és rögtön felriadtam, kinyitottam a szemeimet. Eddig egyenesen előre néztem, de mielőtt kinyitottam a szemeimet, rögtön lefelé vettettem tekintetemet.
A már száradó földet bámultam, egy ideig nem mertem magam elé nézni.
Nagyjából egy perc elteltével azt is megtettem. Még nem akartam továbbenni. Időhúzásképp körbenéztem, és tőlem hátul balra, ott állt Derek, teljesen feketében, karjait egymásba fonva.
-Gondoltam, hogy itt leszel-mondta halkan, amit ilyen messziről ember nem is hallana.
Miért, keresett?
Mondjuk... Nem voltam suliban, és miután elmentem Stilestól senki nem tudta hol voltam. Csak megvontam a vállamat.
-Próbálok emlékezni.
Csendben közelebb sétált, szinte mellém egy méterre. Halkan vártam valami reakciót tőle, sokáig meg sem szólalt. Már azt hittem, nem is fog. Bólintott, majd vett egy nagy levegőt.
-Több módszer is van, amivel vissza lehet hozni emlékeket-tűnődött-De... Biztosan tudni akarod? -vonta fel a szemöldökét.
Hihetetlenül meredt rám. Ő legszívesebben élne annak a tudatában, hogy megtörtént, és inkább nem emlékezne rá. Lehet az lenne logikusabb, viszont nekem kell az, hogy tisztában legyek a múltammal. Ahonnan a tudatom kezdődik, azóta vágyok az előtte történt események emlékeire.
Mintha hét évig nem is éltem volna.
Mintha egy szakadék lenne az életemben, fölötte egy évek során építgetett rozoga darabokból álló híddal, amin ma végre átmehetek.
-Biztosan-ismételtem meg őt, de még volt mondanivalóm. Amióta rájöttem, hogy Derek a bátyám, azóta akartam tisztázni valamit. Valamit, amit soha nem mertem kimondani.
Gombóccal a torkomban, beharapott ajkakkal felnéztem rá.
-De nem csak a tűzről van szó. Mindenről. Az első hét évemet mintha... Törölték volna. Fogalmam sincs róla-És innen jön a hidegzuhany-, és fogalmam sincs róla, hogy te ki vagy.
A szemembe nézett. Egy ideig álltam a tekintetét, de aztán a földre néztem.
-Peterről sem tudok egyébként semmit. A többi családtagnak még csak a nevét sem...Nem ismerlek titeket-böktem ki-És ti sem ismertek engem...

U.i.:Kommentelni szabad :3