𝐀𝐧𝐧𝐞 𝐇𝐚𝐥𝐞 𝐄́𝐥𝐞𝐭𝐞 - 𝐊𝐚𝐧𝐢𝐦𝐚

29.-Az én ügyem-

De nem tettem. Mert ő talán az egyetlen esélyem legyőzni ezt a mocskot, és ha rájön, akkor bukik az egész terv.
-Meg foglak keresni.

Minden erőmet összegyűjtve tartottam magamat, és némán álltam, miután leraktam a telefont. Igyekeztem magabiztossággal leplezni a beszélgetésünk alatt a szomorúságot és a dühöt.
Eszembe jutottak az előző otthonomban töltött hosszú, rideg évek. Azt hittem, szimplán utálnak a nevelőszüleim. Azonban az utóbbi időkben megtudtam, hogy Argenték utasítására vettek magukhoz, és ma rádöbbentem, hogy Grace él. A démoni nevelőanyám. Legalább Beacon Hills-ben kiderült, miért is az...
A mostohaapám valószínűleg meghalt, vele ellentétben. Remélem. Ki tudja.
Rengeteg átgondolni valóm volt, amikhez órák kellettek volna. Elsősorban megbeszéltem Grace-szel, hogy a következő nap éjjelen találkozunk. Egy hegyen, amiről egyébként az egész várost belátni.
Ezen kívül még ott volt a kanimás blöfföm. Egyátalán nem valószínű, hogy megyek vele valamire, ami a javamra vállhatna. Valami viszont történt, és a holnap még talán épp elegendő idő ahhoz, hogy kiderítsem mi.
Ebben a pillanatban mintha minden elintéznivalómat -beleértve Grace-t, a kanimát, hogy elmenjek végre a tűzvész helyszínére, és még milliónyi dolgot- egyszerre akartam letudni, viszont nem tehettem. Túl kevés időm van. Még gyászolni sincs...
A többiek kérdések ezrével bombázták, nekem pedig el kellett mondanom mindent. Nem engedhettem meg magamnak, hogy ne tudják meg az igazat. Mindent a beszélgetéssel kapcsolatban. Veszélyben vannak.
-Mégis ki volt ez? -kérdezte Scott, szemében pedig láttam, hogy mindent hallott. De nem értette.
Az első kérdése mindenkinek ez lehetett, úgyhogy senki nem kérdezett mást, ameddig választ nem kaptak.
-A mostohaanyám... -pillantottam Stilesra, mert ő volt az egyedüli, aki tudta kiről van szó.
Az egyedüli, akinek elmondtam, aki megkérdezte, akit érdekelte. Senki más. Sőt, ő még látta is, amikor én is... Utoljára. Amikor azt hittem meghalt.
Derek összeráncolt szemöldökkel nézett rám, afféle hol kellett élned arckifejezéssel.
Éppen kérdésre nyitotta volna a száját, de Stiles megelőzte.
-Azt hittem meghalt.-lépett felém egyet.
A kijelentése mindenkit hidegzuhanyként ért, viszont azonnal rávágtam a választ.
-Én is. De nem. És most készül valamire... -mondtam halkan a véget, mégis úgy, hogy hallják.
-Meg akar ölni téged. -jelentette ki Isaac
Hát igen. Ő az a srác, aki kimondja azt, amit senki nem mer. Méghozzá teljes nyugodtsággal.
-Mindenkit. -nagyot nyeltem, majd lesütöttem a szememet, aztán új erőre kapva felszegtem a fejemet.
A lényeg a kitartás, hogy talpon maradj, és bármilyen lassan is, de haladj előre.
Az idézet második mondatát mantraként kezdem ismételni, miután megkaptam. Jelenleg ez a része állt hozzám a legközelebb.
-Nem fogom hagyni. Viszont ti nem jöhettek utánam. Holnap éjjel találkozni fogok vele, és bármit is hallatok majd akkor, ne keressetek. -fejeztem ki magam határozottan, mégis félve az elkövetkezendő éjféltől.
-Biztos, hogy nem mész egyedül.-fonta keresztbe a karjait Derek
Egy lépéssel közelebb mentem hozzá.
-Egyedül megyek.-néztem fel rá- Whitney már meghalt... És -a földre néztem, majd ismét felé.
Gondolatban azzal akartam folytatni, hogy a családom egy nagy részét is elvesztettem már. Nem mondtam ki, de látta rajtam, hogy erre céloztam.
-Mást nem veszíthetek el. -mondtam végül.-Ez amúgy is az én dolgom. -pillantottam másokra is.
Igazat mondtam. Nekik semmi közük a múltamhoz, mégis bajba kerültek. Meg akartam védeni őket. Akármilyen módon. Ha akarják, ha nem. Méghozzá egyedül.
És talán egy plusz valakivel. Vagy... Valamivel...
Legalább talán egy, esetleg két valaki biztonságban lehetett. Allison és Lydia. Hogy miért? Allison Argentnek a lánya, Argenttékkel meg gondolom együtt dolgozik Grace. Biztos nem bántaná a lányt.
Lydia. Még csak a természetfelettiről sem tud. Köze nem lehet semmihez. Csak pár lényegtelen aprósághoz. Jacksonhoz, és Allisonhoz...
Gondolatmenetem közepette hallottam, hogy jön mögöttem valaki.
Na meg persze köze van Peterhöz, aki mindig akkor képes felbukkani, amikor pont nincs szükség rá, hogy bárkit is idegesítsen.
-És most mit fogsz tenni? -fordult felém önelégült vigyorral a képén- Visszamész agyalni a barla...
Teljesen erőből lábon rúgtam. Szemeim szikrákat szórtak felé. Tudta. Tudta a titkom.
Nem hagyhattam, hogy hangosan kimondja. Borzasztóan szégyenlem. Tehetek róla, hogy nincs lakásom mert elszöktem egy -valószínűleg - gyilkos pszichopata házából? Nem. Akkor meg hagyjon.
Megrázta a lábát, a rúgásom aligha fájhatott neki, de nem is ez volt a lényeg. A lényeg, hogy nem mondta tovább azt, amit szeretett volna.
Egyébként Allison lelépett, amikor Peter megjelent. Van egy olyan sejtésem, hogy ő sem kedvelheti.
-Egyébként hogy is kerültél ide? -fontam keresztbe a karjaim.
-Ugyan. Csak segíteni jöttem. -vigyorgott, én meg úgy éreztem arcon öklözöm.
-Arról vagy híres. -hagytam ott, majd az erdő felé vettem az irányt.
A többiekkel egyébként is megbeszéltem azt, amit kellett. Peter meg nem tudtam egyenlőre mit akart, de perpillanat nem volt hozzá kedvem, hogy felhúzzon.
Alapból sem voltam nyugis kedvemben.
Csak a holnap éjjelen járt az eszem. Végre úgy tűnt egy pillanatra, hogy összerázódik a csapat, de a hívás után újra minden ledőlt körülöttem, viszont erőt kellett vennem magamon.
Whitneyért, mert azzal vált el tőlem, hogy mindig tartsak ki.
A barátaimért, akikért mindent megtennék.
A családomért bosszúból, és végül magamért, mert nem hagyom, hogy eltiporjanak.