𝐀𝐧𝐧𝐞 𝐇𝐚𝐥𝐞 𝐄́𝐥𝐞𝐭𝐞 - 𝐊𝐚𝐧𝐢𝐦𝐚

37.-Kiderült-

Ezek közé sodródott a Fehér Farkas téma, eddig nem ismert természetfeletti szemszín.
Először eszembe jutottak a kiskori családi emlékek, keveredve a vérfarkasos dologgal. Ez után pár sulis emlék, majd a beszélgetések Argenttel. Utána pedig... A Fehér Farkas és a narancssárga szemeim.
-Az erdőben láttunk egy másik falkát, nincs más választás. Vége van. Vesztettünk.
-El fogtok menni?

Csak álltak és „most szégyelljük magunkat" arccal néztek lefelé. Szégyellhetik is. Azok után, amiket már főként velünk, és a többiekkel átéltek... Miután Derek átváltoztatta őket, lenne képük csatlakozni egy másik falkához?
-Ch'-sziszegtem a fejemet csóválva, kínosan mosolyogva, miközben meg sem várva a magyarázatukat, hátat fordítottam nekik, és felszaladtam a lépcsőn.
Túl sok volt ez mára. A rengeteg emlék a tűzvészről, Argent-tel és Grace-szel az összetűzések, Fehér Farkas, narancs színű szem, a tudat, hogy Whitney talán engem keresett, és nem jött rá a halála előtt, most pedig ez. Hogy simán otthagyni készültek mindent. Azt hittem a tegnap esti megismerkedős beszélgetésünk után ismertem őket. Úgy tűnt nem. Tényleg nem...
Majd holnap Derek elmondja mi a helyzet velük, most képtelen voltam befogadni több infót bármivel kapcsolatban.
A kijáratot elhagyva az utcára értem. Még világos volt, de esteledett, a világítást már bekapcsolták az utak mentén. Gyors léptekkel haladtam előre járdán, nem is tudtam sétáltam-e, vagy futottam.
Az elhagyatott kalandparknál álltam meg, nem érdekelt ha bárki is rámtalálna. Annak viszont örültem, hogy egyre sötétebbé változott az égbolt. Szeretem, ha este, vagy éjjel van. Akkor nem látszok sehol, nem vesznek észre...
Rutinosan felmásztam a helyre, ahol aludni szoktam régebben, majd térdeimet felhúzva ültem a kopott barna, koszos fadeszkákon.
Küzködtem a könnyeimmel, olykor a kezembe temettem az arcomat, fejemet a fatámlának döntöttem. A gondolataim össze vissza cikáztak a fejemben. Egyszerűen nem bírtam nyugton maradni, pár perc után leszálltam a kilátó kinézetű részről, megtöröltem az arcom, és Stilesék háza felé vettem az irányt.
A tempómon most sem lassítottam, karjaimat keresztbe téve mentem, mivel a nagy szél miatt össze kellett fognom a bőrdzsekimet. Kevésbé fáztam. Már nem mintha olyan kényes lennék a kint töltött éjszakák után...
Mikor az ajtajuk elé léptem, becsöngettem. Útközben kigondoltam, hogy amiatt jöttem, mert vissza kéne adnia a kulcsomat. Aztán eszembe jutott, hogy már visszaadta délelőtt.
Akkor mit mondjak, miért jöttem?
Rendben. Azért, mert csak látni szerettem volna. Ez igaz is, de leginkább csak vele lenni. Meg beszélni valakivel a történtekről. Ja igen, azt is...
Viszont nem akartam ráragasztani a rosszkedvet, nem is tudom.
Töprengésemnek az ajtó nyílása vetett véget. Stilinski Sheriff nyitotta ki. Köszöntünk egymásnak, majd beengedett.
Kicsit meglepődtem, mert otthon volt hétköznap, pedig még csak kora este. Meg persze azért is, mert egyenruhában kávézott. Ezek szerint most jött haza, vagy hamarosan megy el.
Amíg én ilyen fontos dolgokon gondolkodtam, felértem Stiles szobája elé a konyhán és a lépcsőn keresztül, majd bekopogtam.
Úgy döntöttem eltereltetem majd vele a figyelmemet a sok rossz és zavaros dologról. Már nem kihasználni akarom, csak...
-Szia-nyitott ajtót mosolyogva, kissé meglepve.
Igazából nem csodáltam, én is furcsálnám, ha csak simán beállítana hozzám este, de hát ez így jött össze.
-Szia-mosolyogtam vissza, majd látva, hogy kitárta az ajtaját, bementem.
Régen láttam már a szobáját. Sötét bútor, és íróasztal, kicsit rendetlen ágy, kék fal teleragasztva mindenfélével, és egy parafatáblával, amin lévő képeket vastag, piros cérnaszálakkal kötött össze.
-Vissza kell mennem az őrsre-nyitott be a Sheriff a bögre kávéjával-Csak későn érek haza-pillantott sóhajtva a fiára.
Hát igen, Beacon Hillsben sok dolga lehet a rendőrségen.
Elköszöntünk tőle, majd Stilessal leültünk az ágyra, amiről lepakolta a tankönyvei egy részét, és a laptopját.
-Szóóval-nyújtotta el a szót felvont szemöldökkel, kérdőn nézve rám. Aztán, mint ha eszébe jutott volna valami-Mi volt délután?-célzott az emlékezésemre.
Erőltettem magamra egy félmosolyt.
-Jól ment-feleltem, miközben még mindig a fejemben voltak a szörnyű hangok, képek a családom haláláról.
Hosszan pislantottam. Soha nem fogom elfelejteni többé. De muszáj volt tudnom.
-Elhiszem-suttogta, majd közelebb ért hozzám, nagyjából harminc centire, én pedig közelről láthattam csillogó, mogyoróbarna szemeit-Csak töröld le a könnyeid.
Zavartan a jobb szememhez kaptam, miközben beharapott ajkakkal nevettem és sóhajtottam egyet.
Megfogta a kezeimet, két tenyeremet az egyik kezébe rakta, és megsimította egy ujjával.
Közelebb hajolt hozzám, majd szabad kezével, a hüvelykujjával lassan letörölte a másik szememről a könnyet. Elmosolyodtam. Annyira közel volt hozzám, hogy ezt követően már csak nem is kellett messze hajolnom ahhoz, hogy megcsókoljam. Pár centire volt tőlem előtte, éreztem a melegségét.
Ezután magához húzott egy hosszú ölelésre. Tudta, hogy szükségem volt erre, nekem pedig átment a gondolataimon az, hogy rá bármikor számíthatok. Emlékeztetett rá, mennyire szeretem...