Vampire Twins

1. rész - A kívülállók

A nap első sugaraiban egy fekete ló vágtatott a hófedte vidéken, hátán a sötétségteremtményével. Bill aznap igencsak meghajtotta Blood-ot, nem engedhette meg magának a lassúságot, hiszen bátyját még mindig nem találta sehol. Néhány perc múlva elérte azt az ódon kastélyt, amelyet ikrével otthonuknak neveztek. Leugrott lova hátáról, és lassú léptekkel közelítette meg a bejáratot. Ahogy benyitott a hatalmas előtérbe, mindjárt megcsapta az orrát a vér, és a por szaga. – Tom!- Kiáltotta el magát, de csak a fal verte vissza a hangját. Már megint hol csavarog ez a vámpírok szégyene...- ült le az egyik selyemmel bevont kanapéra. Kis ideig üldögélt, aztán lerúgta magáról a csizmáját és felrakta a lábait is. Fáradt volt, egész este járkált, és már hetek óta nem is evett. Most pedig Tom is eltűnt. Egy pillanatra lecsukta a szemét. ám mire kinyitotta már ott állt előtte az, akit keresett. – Szia öcsi! Jó utad volt? – Töltött magának egy pohár italt Tom, a bárpulton lévő palackból.
– Téged kerestelek egészen idáig! Hol jártál? – Támaszkodott fel Bill.
– Csak körülnéztem, itt-ott. – vont vállat Tom, és beleivott a poharába.
– Mintha nem tudnám, hogy megint vadásztál. – Válaszolt Bill, és felkelt.
– Nem értem te miért nem csinálod. Vámpírok vagyunk, szükségünk van a vérre.
– De te tisztességtelen vagy. Fiatal lányokat keresel, először ágyba viszed őket, aztán pedig megcsapolod a vérüket. Ez undorító.
– Ha nem vetted volna észre, nem nagyon tud érdekelni. – Vont ismét vállat az idősebb, majd letette a poharát. Amúgy a lovad, még mindig kint járkál az udvarban. Jó lenne, ha eltüntetnéd, mielőtt észreveszi valaki.
– Te csak ne mond meg nekem, hogy mit csináljak!- Vette fel a csizmáját Bill, majd nyújtózott egyet, és elindult, hogy ellássa Blood-ot. A ló valóban ott körözött a lépcsők előtt, a kengyelek ritmusosan ütődtek az oldalához. – Bocsi pajtás. – Fogta meg Bill a ló kantárszárát, és hátravezette a kastély fala mellett. Gyorsan lekapta róla a nyerget és a kantárt, majd a hátsó kifutóba engedte a lovat. Egy darabig figyelt, ahogy körbevágtázik a hosszú kerítés mentén, majd visszament a bejárathoz. Természetesen addigra Tom ismét eltűnt, de Bill már nem foglalkozott vele. Besétált a saját szobájába, majd leült az asztala mellé, ahol sok levél, és könyv várta, hogy beleolvassanak. Bill felvette az egyik pergament, amelyet még apja írt nekik.

Kedves Bill és Tom
Sajnálattal közlöm, hogy nem maradhatok a családommal. Túl sokan vadásznak rám, és nem akarom, hogy ti is miattam
bajba kerüljetek. Meghagytam anyátoknak, hogy aznap adja nektek a levelet, amint elhagyhatjátok a házat. Szeretném, hogy elmenjetek, és új életet kezdjetek valahol, az emberek között. Tudom, hogy fáj ez nektek, de ne feledjétek, a magány a bajban csak a ti társatok lehet. És bármi is történjék, maradjatok együtt. Mert a ti párosotok erény. London 1650.

Bill lassan olvasta végig a levelet, bár a szöveget már kívülről tudta. Arra viszont nem emlékezett, hogy valaha is élt volna Londonban. Talán amikor megírta apja ezeket a sorokat, még fiatal volt. Tom el sem olvasta. Nem akart hallani apjáról, szerinte csak egy áruló képes otthagyni a családját. Az anyjuk amint lehetett elküldte őket. Igen. Bár a fiúk tisztavérű vámpírok, Bill szentül hiszi, hogy az anyja ember volt. Ő nem lehetett vámpír. Tomot viszont ez sem izgatja. Sohasem értette testvére, miért nem tud olyan lenni, mint ő. Az apjuk bizonyára nem örülne, ha tudná a régen oly tisztelettudó Tomból, miért lett egy ilyen antiszociális vámpírfajzat. Bill próbált úgy élni, ahogy anyja tanította. Nem ivott emberekből, és mindig udvarias maradt az emberekhez. Betartotta a szabályokat, és kellő távolságot tartott a vértől, még akkor is, ha nagy volt a kísértés.

– Tudod Bill, apa és anya büszke lenne rád. – Szólalt meg egy hang Bill mögött. – Hogy tudsz ilyen rohadt halkan közlekedni?- Állt fel a fiatalabb.

– Vámpír vagyok. – De az anyánk nem volt az..- Válaszolt halkan Bill. – Még mindig hiszel ebben a badarságban? Anyánk is vámpír volt, ahogy a többi felmenőnk is. Mi tisztavérűek vagyunk. Sohasem keveredtünk emberekkel.

– Akkor miért nem jelentkezik az anyánk?- Állt fel idegesen Bill. – Miért nem jelentkezik, hogy él vagy valami!?

– Ez azért van, mert nem kellünk neki. Ahogy apánknak sem kellettünk. – Válaszolt Tom.

– Ez nem igaz! Azért küldtek el, mert féltettek minket!
– Mitől? Az emberektől? Te még mindig elhiszed ezt a maszlagot? A vámpírok sohasem pusztulnak ki! Egyetlen ember sem szabhat határt a hatalmunknak!- Csapott mérgesen az asztal lapjára Tom.
– Attól még, hogy halhatatlanok vagyunk, nem vagyunk sebezhetetlenek.
– Azt hiszed, én nem tudom ezt? Add ide azt a tőrt. – Mutatott az asztalon heverő fegyverre.
– Minek kell az neked?
– Csak add ide.
Bill bár vonakodott, megtette amit bátyja kért, és átadta neki a kést. Tom a pengét a bal csukójára szorította, majd fel is vágta azt. Bill a vér láttán, csak még éhesebb lett, kénytelen volt elfordítani a fejét, hogy egy kicsit megnyugodjon, de a szaga,a vér szaga, már ott keringett a levegőben. Tom lassan sétált testvére mögé, majd lehajolva átölelte a vállát, vérző csuklóját, pedig Bill ajkaihoz nyomta. – Gyerünk, ne kéresd magad. Igyál!
– Tom..kérlek ne tedd ezt velem..- nyögte Bill, és próbálta eltolni testvére, karját maga elöl.
– Ne. Nyugi. Nem lesz semmi baj, csak igyál. Kérlek. – Súgta Bill fülébe válaszul az idősebbik, és még szorosabban ölelte öccsét. Bill kénytelen volt engedni kínzó vágyainak. Először csak nyelvével járta be a seb környékét, majd ajkait rátapasztotta, és szívni kezdte magába az éltető folyadékot.
– Ügyes fiú vagy..- Simította meg Bill arcát szabad kezével Tom, érezte, ahogy öccse szemfogai lassan behatolnak a bőre alá, hogy még többet tudjon belőle kiszívni. De nem érdekelte ez most.
– Örökké együtt leszünk Bill. Az én vérem, a te véred. Ha kell egész életemben itatni foglak. Egészen az örökkévalóságig. Talán Bill már nem is hallotta ezt. Csend telepedett a szobára, csak a nyelések hangjait lehetett hallani, ahogy minden kortyban élete vett magához egy testvér, egy barát, egy vámpír.