Vampire Twins

20.rész - A múlt árnyai

  Bill csendben üldögélt a szobája ablakában. Olyan volt, akár egy szobor. Csak néha-néha pislogott egyet, egyébként mereven nézte a tájat. Vámpír létének köszönhetően, szeme mindent látott, ami a fák között történt. Látta azt a karcsú lábú őzet, amely az egyik fa kérgét rágta, hogy éhségét csillapítsa. Látta azt a három farkast, akik egymás mögött kullogva kutattak zsákmány után, úgy tűnt megtalálták a táplálkozó őz formájában, de amint megérzékelte a veszélyt, futásnak eredt, és eltűnt a sűrűben. Bill titokban szurkolt az őznek, bár tudta, hogy a farkasok rövid időn belül utolérhetik, ha elég ügyesen cikáznak a fák között. Az állatok pillanatok alatt elvesztek a fák alkotta homályban.
Csendben néhány varjú követte a falkát, pár falat hús reményében. Igen. Többek között édesanyjuk ezt is megtanította nekik. Hogy a teremtmények között, szoros kapcsolat fűződik, a jobb élet reményében. A hollók, mindig megtalálhatóak farkasok közelében. Amit a ragadozók meghagynak azt a dögevő madarak eltűntetik, így tisztán tartva az erdőt. Vagy a gombák kapcsolata a fenyőkkel, esetleg a vadászokat jelző szajkó. Persze, ez a tudás nem tűnik fontosnak, de a vámpíroknak tisztában kell lenniük mi mindent zár magába a természet csodája. Tom sohasem rajongott a tanulásért, de Bill noszogatására azért rá is ragadt valami. Legalábbis ezt remélte. A férfi felsóhajtott, és lassan kitárta az ablak hatalmas szárnyait. Hűvös levegő áramlott a szobába, életet lehelve az áporodott levegőbe. Bill nagyot lélegzett, tüdejét kitöltötte az erdő frissessége. Ekkor lépett a háta mögé gondolatainak főszereplője, Tom.
– Kellemes napot testvéröcsém! – köszöntötte vigyorogva, mikor a fiatalabb feléje fordult.
– Neked is Tom. – biccentett Bill, majd elsétált mellette, és leült az ágya szélére. – Minek köszönhetem látogatásodat?
– Csak gondoltam jobb lesz együtt menni édesanyánk elé, ha már nemsokára találkozunk vele. – támaszkodott az ablak elé az idősebb.
– Hát persze. Hamarosan dél lesz, épp itt az ideje. – bólintott helyeslően Bill.
– Volna még itt valami, amit el kell mondanom. – húzódott eszelős vigyorra Tom ajka.
Bill észre is vette a vigyort, de csak lazán tette fel a kérdést. : Mi volna az a valami?
– Nemrég találkoztam Marcus-al az istállóban, és történt ez meg az.
A fiatalabb a másodperc törtrésze alatt, bátyja előtt termett, és megragadta az inggallérját. – Ne kertelj Tom, mondd mit tettél vele! – sziszegte dühösen a még mindig vigyorgó Tom arcába.
– Inkább az a kérdés, mit tett ő velem, a válasz pedig annyi, hogy leápolt, méghozzá elég jól!
Bill nem tudott mit válaszolni erre, egyszerűen akkora pofont adott Tomnak, hogy még a tenyere is sajogni kezdett. Majd elengedte az ingét, és hátrébb lépett. Tom megtapogatta az arcát, de a vigyor még mindig ott bujkált a szája sarkában.
– Tom, te állat, hogy voltál erre képes? – Bill szeme szinte szikrákat szórt dühében – Ezt nem.....
– Mit, ezt nem? Mit Bill? Hiszen te sem vagy jobb, mint én! Azt tettem, amit te! Ha már nem vagy képes együtt lenni velem csak egy kicsit! Ennyit akartam kérni, de te minduntalan elutasítottál!
– Tom, mi a nemesek közé tartozunk! Nem lehetünk vérfertőzők te is jól tudod! – csattant fel Bill.
– Szóval itt már nem is a fiúról van szó. Neked ő csak pótlás! Tudom, hogy engem akarsz, ahogy én is akarlak téged!
– De akkor miért tetted ezt? Miért vetted rá? – nézett fel kissé szomorúan Bill.
– Mert tudni akartam, hogy tényleg szereted e, vagy csak azért vagy vele, mert valójában én kellek, és féltékennyé akarsz tenni.
– Hát tudod mit? Igazad volt! Igaz! Igaz! Igaz! – üvöltötte Bill. – Szeretlek, de te nem akartad észrevenni!
– Dehogynem! Észrevettem! – lépett közelebb öccséhez Tom. – És szeretném megmutatni, mennyire szeretlek! Kérlek! – ragadta meg Bill karját, és magához vonta.
– Tom... én..
– Shhh... – tette mutató ujját öccse ajkai elé az afrofonatos. – Nem lesz semmi baj... – hajolt egészen közel hozzá, és apró csókot lehelt puha ajkaira.
Bill nem ellenkezett. Viszonozta a csókot, és bár érezte, nem helyes, kívánta ikrét. Nagyon is kívánta. Teste minden porcikája bizsergett, még ettől a csóktól is. Mielőtt azonban az érzés elérhette volna az ágyékát, Tom elhúzódott tőle. Bill még folytatta volna a kellemes csókot, de ő is tudta, hogy menniük kell. Szavak nélkül is értették egymást. Csendesen hagyták el a szobát, és lesétáltak a hosszú csigalépcsőn. Az előtérben George várta őket, mosolyogva – ahogyan tőle már megszokhatták – és vidáman köszöntötte az ikreket, és eligazította őket a találkozóval kapcsolatban.
Bill és Tom, ahogyan később Marcus, Stephan és Stephanie is csatlakozott hozzájuk a nagy ebédlőben. Mindannyian csendben üldögéltek, ahogy George és egy fiatal pincér felszolgálta az ebédet, ami őzpecsenye volt, salátával.
– Hamarosan édesanyátok is megérkezik. – ivott bele poharába Stephan. – Gondolom már mindannyian szeretnétek vele beszélni.
– Hiányzunk neki? – tette fel kérdését Bill.
– Igen. Természetesen hiányol benneteket! – bólintott Stephan. – Minden nap mesélt rólatok nekem, mikor benéztem hozzá. Már alig várta, hogy találkozzatok ismét.
Az ikrek egymásra néztek és elmosolyodtak. Ekkor jött be George, és maga mellett vezetette az ikrek édesanyját, Simone-t.
A fiúk egyszerre álltak fel az asztaltól és álltak édesanyjuk elé.
Simone mosolyogva nézett fel Billre és Tomra. – Fiaim! Drága fiaim! – ölelte át gyengéden az ikreket Simone. Ők is átkarolták őt, és mindketten könnyezni kezdtek az örömtől. Még pár percig álltak így, majd mindhárman leültek az asztal mellé.
– Annyira hiányoztatok fiúk! – törölgette könnyeit Simone. – Örülök, hogy itt vagytok!
– Mi is örülünk anya! – mosolygott Bill, és ő is letörölte a könnyeit. Csak Tom nem szólt egy szót sem. Kissé idegesen piszkálta a tányérján lévő sültet.
– Kisfiam... Tom. – szólította meg anyja a fiút, de az nem nézett fel.
– Tom, kérlek, mondj valamit! – bökte meg bátyját Bill.
– Csak annyit tudok mondani, hogy nem értem ezt a hirtelen szeretetet! Miért mondod, hogy hiányoztunk, ha nem is kerestél minket? – állt fel dühösen Tom. – Ne akarj hazudni!
– Tom... nyugodj meg! – fogta meg ikre karját Bill.
– Igazad van Tom. Nem kerestelek benneteket, de tudod fiam, én csak titeket akartalak megvédeni! Mert engem is keresnek, és szerettem volna, ha ti biztonságban vagytok, és nyugodtan, amíg elég idősek nem lesztek ahhoz, hogy ha netán baj lenne, megvédjétek magatokat.
– Megvédeni magunkat? Elég idősek? 16 éves korunk óta egyedül vagyunk egy kastélyban, Németországban! Egyes egyedül én tartottam életben Billt! Én itattam! Én vigyáztam rá, és én védtem meg magunkat.
– Tom! Ne! – emelte fel a hangját Bill.
– Most maradj csendben öcsi! Csak az igazat mondom!
– Sajnálom Tom, ha úgy érzed elhagytalak benneteket, pedig hidd el, nem állt szándékomban elveszíteni a fiaimat. És én most is szeretlek benneteket! Nagyon szeretlek téged is Tom! Te vagy az én nagy fiam! És sajnálom, ha megbántottalak! – kezdett el könnyezni Simone.
– Anya, kérlek, ne sírj! – karolta át édesanyja vállát Bill. – Ne.. ne sírj!
– Akkor kellett volna sírni, mikor elküldtél minket. De akkor nem könnyeztél! Felraktál minket a vonatra, és ennyi volt.
– Tom, kérlek, bocsáss meg nekem! – állt fel Simone, de azonnal vissza is ült. – Sajnálom. Tom nem szólt többet. Egyszerűen elhagyta az ebédlőt. Bill bocsánatot kért, és ő is elindult testvére után.
– Tom! Tom! – kapta el végül az előtérben Bill. – Mi a fene volt ez a cirkusz?
– Bill, én nem hiszem el, hogy te ilyen egyszerűen megbocsájtasz neki, vagy hogy egyáltalán elhiszed ezt a dumát. Miért?
– Mert az anyám, és szeretném hinni, hogy szeret! Ezért!
– Az én szeretetem nem elég? Ez már kevés neked Bill? Kevés?
– Nem Tom, egyáltalán nem arról van szó, hogy nem elég a te szereteted! Pusztán arról, hogy az édesanyánk, és akkor is az marad, ha ekkora patáriát csapsz! Terhes Tom! Terhes, és nem jó, ha felizgatod!
– Nem én mondtam neki, hogy vállaljon még egy gyereket! Vagy igen? Nem hinném! – fordított hátat ikrének az idősebb, és elindult a kastély bejárata felé.
Eközben az ebédlő falai között mindenki Simonet nyugtatta. Nagyon felizgatta magát Tom viselkedésén.
– Nyugodjon meg. Ez nem tesz jót a terhességének. – nyugtatgatta Stephanie az asszonyt.
– George, kérem, hozzon neki egy nyugtató kamillateát. – szólt Stephan a komornyiknak.
– Máris uram! – bólintott George, majd elsietett a konyhába.
Simone egy darabig még szipogott, végül kiegyenesedett a székben – már amennyire ez kilenc hónapos terhesen lehetséges – és alaposan megnézte magának Marcust, majd meg is szólította: Nyilván te vagy az a fiatalember, akit a fiaim elhoztak abból a faluból.
– Igen, asszonyom én vagyok. – bólintott illedelmesen Marcus.
– Nagyon jól nevelt vagy, ahhoz képest milyen rosszul bántak veled. – jegyezte meg Simone.
– Igen a fiú rendkívüli bizalmamat élvezi ebből a szempontból is. Eddig nem csalódtunk benne a viselkedésével kapcsolatban. – tette hozzá Stephan.
– Nos, úgy hallottam igencsak hasonlítasz az én kisebbik fiamra, és ahogy látom ez igaz is. Mi történt a családoddal kedvesem?
– Elveszítettem őket asszonyom, mikor még fiatalabb voltam. Ők is menekülni akartak az emberek elől, de egy éjjel a sárkány hágóban rajtunk ütöttek. A gyerekeket eladták, a többieket pedig megölték. De édesapám akkor nem volt velem, így bízom benne, hogy ő valahol még életben van.
– Értem. – bólintott Simone. – Sajnálom, és én is remélem, hogy édesapád valahol él, és gondol rád!
– Köszönöm a kedvességét asszonyom! – mosolyodott el Marcus. – Kérem, bocsássanak meg, de vár rám egy ló, akit még jobban meg kell ismernem. – állt fel a fiú.
– Menj csak, érezd jól magad! – mosolyodott el Stephan, és útjára bocsájtotta a fiút.
Közben pedig megérkezett George, és egy bögre teát tett Simone elé, majd meghajolt és magára hagyta a teremben Stephan-t, Stephanie-t, és Simone-t.
Bill nem követte ikrét. Ideges volt maga is, és hogy kissé megnyugodjon, felment a szobájába. Nem akart feszült idegekkel visszamenni a többiekhez. Ő tekintettel volt másokra.
Bár igaz, ami igaz az ebédlőben nélküle is feszült hangulat lengte be a falakat. Mindenkiben felmerült a gyanú – mintha csak sugallat lett volna – hogy Marcus is valamilyen módon a Kaulitz ház tagja. Nem lehetett nehéz kitalálni, hogy ha nem anyai, akkor az apai ágról. De ezt egyikük sem merte bevallani. Legalábbis egy ideig.