Vampire Twins

24.rész - Kavarodások

Bill csak állt ott, és játszadozott a fekete mén sörényével. Hihetetlenül üresnek érezte a fejét azokban a pillanatokban.
– Hát itt vagy. – jelent meg a vagonban Christian. Bill a hangra kicsit összerezzent. De aztán felet.
– Igen.. Itt vagyok.
– Sajnálom, ha megijesztettelek. Csak gondoltam beszélgethetnénk. – lépett közelebb a fiú.
– Semmi gond, csak kicsit elmerengtem.. – simogatta lova fejét továbbra is a fekete.
– Az ebédnél olyan furcsán viselkedtél. Tudom, hogy a helyzet nem olyan, hogy örülnünk kellene, de... lehetnénk barátok.
– Barátok? – pislogott nagyokat Bill.
– Ahogy mondtam, barátok. – mosolygott rá Chris. – Barátokra mindenkinek szüksége van. Nem igaz?
– De igaz.. Igaz. Lehetünk barátok. – mosolyodott el Bill is.
– Akkor beszélgessünk egy kicsit. – mosolygott még szélesebben, majd szőke hajába túrt, és még közelebb lépett a fiatalabb Kaulitz-hoz. Bill Kezdte kicsit furcsán érezni magát a fiú közelségétől, de most jobban megnézhette magának. Magasabb volt egy kicsit Billnél, de nem annyival, hogy ne tudott volna mélyen a szemeibe nézni. Helyes arca volt, mélykék szemei, és szőke haja a vállaira omlott. Testalkata hasonlatos volt Billéhez. Sovány, de nem csontos.
– Bill.. Kicsit elbambultál. – érintette meg a vállát Christian, mire kicsit megrándult. – Mitől vagy ennyire feszült? Zavarba hoztalak?
– Csak azért, mert ilyen közel vagy hozzám... – hajtotta le a fejét Bill. Nem akart tovább azokba a kék szemekbe nézni.
– Tudod Bill. Édes, amikor ilyen zavarban vagy. – simogatta meg az arcát Chris, majd megemelte a fejét, hogy ismét a szemeibe nézhessen. Mire Bill megszólalhatott volna, Christian ajkai már az ő ajkait támadták. Azt sem tudta, hirtelen mit kezdjen a helyzettel. A fiú karjai erősen tartották a csípőjét és közben erőszakosan tolta nyelvét az ajkai közé. Lassan Bill is bekapcsolódott a csókba, és ő is átfonta Chris derekát.
– Ügyes vagy Bill. – suttogta az ajkai közé a szőke, mialatt a kezei már a fekete pólója alatt jártak, apró sóhajokat kiváltva Billből. Még pár percig csókolóztak, majd lihegve elválltak egymástól. Bill kivörösödött, és az ajkai is megduzzadtak a csók hatására. Christian gyengéden simogatta az arcát, és megpuszilta a homlokát.
– Miért csókoltál meg? – kérdezte még mindig hevesen dobogó szívvel Bill
– Mert jólesett, és szerintem neked is. Vagy nincs igazam?
– Jólesett. Ez igaz. Csak azt nem tudom, hogy miért esett jól...
– Mert hiányzik, hogy valaki gyengéd legyen hozzád. Ezért. Tudom, hogy a testvéreddel élsz kettesben, és ez bizony kihat az érzelmeidre is. Biztos vagyok benne, hogy életedben nem voltál még nővel. Ezért is vonzódsz jobban a férfiakhoz, meg, mert elképesztően szeretetéhes vagy. Én tudok gyengéd lenni hozzád. Ha te is akarod. Nos, Bill?
– Miért látsz belém? – kérdezte a fekete, fel sem nézve.
– Csak azért, mert hasonlítok rád. Én is a testvéreimmel élek együtt. De mi nagyon jó barátok lehetnénk, és vihetnénk ebbe egy kis pluszt. – emelte meg ismét a fejét, hogy a szemeibe nézhessen. Bill nem mondott semmit, csak megcsókolta Christiant.
***
Mindeközben Tom rettenetesen unatkozott. Körülötte rengeteg öregebbnek látszó személy üldögélt. Sokan beszélgettek, ketten pedig dámáztak az egyik közeli asztalnál. Tom mindezt nem értette. Mintha nem is háborúba készülnének. Vidámnak tűntek a helyzet ellenére is. Páran őt is hívták, csatlakozzon a beszélgetéshez, hátha ő is tudna pár érdekes dolgot mondani. Ő azonban minden alkalommal kedvesen visszautasította az ajánlatokat. Nem is nehezteltek rá emiatt. Magányos típus volt, hiszen évekig egyetlen társasága a testvére volt, és vele is csak akkor beszélt, ha éppen volt hozzá kedve. Egy akkora helyen, ahol ők laknak, olyan volt, mintha csak külön éltek volna.
– Ő, izé szia.. – állt meg hirtelen mellette valaki. Tom felnézett. Egy aprócska lány volt. Egy nagyon fiatal vámpír, még emberinek tűnt, a fogai még tompák, gyerekesek voltak. Azonban a szemei, olyan élénkvörösek, amilyet még Tom életében nem látott. Tudta, hogy idővel ez megfordul, és inkább a fogai teszik majd vámpírrá mint a szemei, amelyek be fognak sötétedni.
– Szia. – köszönt bizonytalanul a kislánynak, miközben próbálta alaposan magába szívni ezt az angyali ( vagy démoni? ) szépséget.
– Apa azt mondta, hogy te esetleg lefoglalhatnál, hogy ne lógjak folyton a nyakán. Lillian-nek hívnak, de nyugodtan hívj Lilinek. – kuncogott a kislány.
– Na és miért pont én foglaljalak le? – mosolygott Tom a lányra.
– Mert te vagy itt még rajtam kívül fiatal. Vagyis fiatalabb vagy mint a többi vámpír a vonaton. Így gondoltam, és mert egyedül üldögélsz, szükséged lenne társaságra. – Lili a cipője orrát bámulta.
– Igazad van. Nos Lili, én Tom vagyok. De szólíts nyugodtan Tomnak. – nevetett a férfi, és beljebb ült az ülésen, hogy a kislány helyet foglalhasson mellette. Amint Lili lehuppant mellé, Tom nem bírta megállni, hogy ne tegye fel a kérdést. – Hogy kerülsz ide? Hiszen veszélyes a háború egy gyereknek.
Miután a kérdés elhangzott, Tom azonnal meg is bánta. Lili szeméből egy pillanatra teljesen eltűnt a huncut csillogás. Aztán nem is tért többé vissza. Egy ideig csendben maradt, aztán végül, nagyot sóhajtva, megadta a választ : Az anyukámat megölték. Apám magával hozott. Nem maradhattam egyedül.
A férfi úgy érezte már nem is az a kislány ül mellette, aki az imént ráköszönt. Sokkal idősebbnek hatott, a maga komor, kissé meghökkentő, bár nem meglepő válaszával. ( A háború kezdete óta rengeteg vámpírcsaládod mészároltak le. Gyermekeiket a felnőttek elrejtették, így azok nagyobb eséllyel maradtak életben.)
– Sajnálom.. Szörnyű lehetett. – suttogta Tom
– Az volt.. De azóta egy kicsit sikerült már kihevernem... – suttogta a kislány.
– Esetleg beszélgessünk másról. Mit szeretsz játszani? – próbálkozott a férfi.
– Hát van egy babám! – nevetett fel a kislány mintha semmi sem történt volna az előbb. – Mindjárt megmutatom! – ezzel felugrott és elszaladt.
Tom megmosolyogta, ahogy látta lobogni mögötte a szoknyáját.
                                                                                            ***
A kastélyban Marcus éppen az edzést pihente ki. Aznap reggel sokat dolgozott a lánnyal, és a lovával. Rendesen összemelegedtek Unhopeful nevű csődörével, és addigra már meg is engedte, hogy a fiú meglovagolja őt. Stephanie megdicsérte a sikerért, majd mindketten visszavonultak egy kicsit. Marcus a szobájában talált menedéket, de közben egyfolytában az ikrekre gondolt. Többször is fontolgatta, hogy az éjszaka leple alatt megszökik, és utánuk megy, de mindig elvetette az ötletet. Inkább felállt, és az asztalához lépett. Ekkor vette észre az ott fekvő csomagot. Nem tudta ki tehette oda, de aztán felvette, és megnézegette. Egyszerű, barna csomagolópapírba tekert, madzaggal átkötött dolog volt, rajta egy levéllel. Ezt vette először a kezébe.
"Kedves Marcus!
Tudom, hogy rendes búcsúra nem lehet időnk, ezért úgy döntöttem, írok neked még pár sort.
Szeretném megköszönni, azt a sok mindent, amit e rövid idő alatt értem tettél, és egyben bocsánatot is kérni tőled mindazért, amit én tettem veled. Szerettelek volna meglepni valamivel, és reméltem ,hogy előbb adhatom oda, de idő szűkében inkább felküldettem a szobádba. Leld benne örömödet, és töltsd meg ezt emlékeiddel, tapasztalataiddal, érzéseiddel. A mihamarabbi viszont látásig. Barátod, Bill."
Gyorsan, még párszor végig olvasta a levelet, majd visszatette a számára címzett borítékba, és a fiókjába tette. Ezután vette kezébe csak a csomagot. Leszedte róla a madzagot, és a papírt. A tartalma egy bonyolult, kacskaringós mintákkal ékesített bőrkötésű könyv volt, melynek borítójába egy M és egy K betű összefonódott párosát égették, majd emeltek ki aranyszínű festékkel. Mellette pedig egy madártoll, talán hollónak a tolla volt. Marcus elmosolyodott az ajándékon, és fellapozta a könyvet. Minden oldal üres volt, és csak arra várt, hogy megtöltsék tartalommal.

                                                                                       ***
– Abba kellene ezt hagynunk. – lihegte Bill két csók között, miközben Chris kezei, már a nadrágját bontogatták.
– Hiszen még csak most kezdtük el. Vagy talán nem élvezed? – sóhajtotta a szőke, és figyelembe sem véve a kijelentést, tovább igyekezett közelebb kerülni a fekete férfiasságához. Bill egy idő után már nem ellenkezett. A rózsaszín köd elborította az agyát, a vér pedig nyílegyenesen áramlott hímtagjához. Ezzel együtt veszítette el az eszét, és mindazt, amit önkontrollnak hívnak. Percekkel később Christian elvállt az ajkaitól, és térdre ereszkedett előtte. Azt sem tudta most mit tegyen, de őrülten kívánta a dolgot, miközben szégyellte is magát. Szerette, mikor ezt csinálták neki, de úgy érezte, ezzel elárulja Tomot. Akkor azonban nem érzett bűntudatot, kéj szaladgált, fel és le a gerince mentén, egyre égy egyre keményebbé téve az erekcióját. Christian letolta a nadrágját, az alsójával együtt, és elmosolyodott. – Nagyon felizgultál Bill. Szép!- nézett fel a fekete arcára, aki már könyörgő szemekkel tekintett vissza rá. Hamarosan pedig feltört belőle egy erős nyögés, ahogy a szőke nyelvével birtokba vette a férfiasságát. Csípője megrándult, és azonnal átadta magát az érzésnek.
Chris rögtön ez után a kezével is rásegített az örömre, amit okozott. Néha tövig is bekapta Bill erekcióját, fokozatosan ingerelve a fekete idegeit.
– Ne hagyd abba... – nyögte a fiú, és együtt mozgatta a csípőjét barátja mozdulataival. Rövid időn belül a tetőpont közelébe ért, és akkor már csak a saját dübörgő szívét hallotta, ami egybeolvadt a vonat adta jellegzetes hangokkal.
***
Lili hamar visszatért Tomhoz, és egy barna hajú babát ringatott a karján. Tomot meghatotta ez a gyermeki gondosság, ahogy az apró lány egy még apróbbat tartott a kezei között. – Anna Mary a neve. – lelkendezett a szőke hajú aprócska lány.
– Gyönyörű baba. – mosolygott a férfi, és ismét hellyel kínálta a kislányt, aki rögvest fel is pattant mellé az ülésre.
– Igen. – válaszolt eztán a lány. – Pedig még édesanyám, és a nagymamám is ezzel játszott. A nagyi anyának adta, ő pedig nekem. Ez az emlékem van csak róla. Tom nem tudta miért osztotta mindezt meg vele Lili, de valahol örült ennek. Sajnálta ugyan, de most közelebb érezte magát hozzá. Csendben várta, mondd e még neki valamit, de hallgatott. Majd csak percek múlva tette fel azt a bizonyos kérdést, nagyon halkan.
– A te anyukád, milyen volt?
Tom nem akarta azt mondani, hogy az ő édesanyja még él, szeretett volna kapcsolatot teremteni ezzel az aprócska vámpírral, így csak annyit mondott. – Kedves. Aranyos. Nagyon szerettem őt.
Lili mindeközben végig Tom szemeibe nézett, mintha csak a lelkében kutakodna a válasz helyessége után. De nem vágta Tomhoz, hogy hazudik, csak elmosolyodott, és ennyit mondott válaszul. : Az jó.
Tom nem lepődött meg. Nem várt bővebb válaszra.
– Sokszor nagyon hiányzik. – tette még hozzá az idősebbik Kaulitz.
– Nekem mindig... – hajtotta le fejét Lili, és ettől még esetlenebbnek, és magányosabbnak látszott.
Tom körülnézett, figyeli őket valaki, és az ölébe húzta a lányt. Ő pedig nem ellenkezett ez ellen. Óvatosan a férfi mellkasához bújt, Tom pedig átfonta karjaival az apró testet.
– Bármi is történjék – suttogta a kislány fülébe – ha rajtam múlik, többé nem leszel egyedül.
Tom nem láthatta, de érezte, hogy Lilian elmosolyodik. Pár perc múlva, ahogy simogatta a hátát, a lány álomba merült. Légzése egyenletessé vált, Tom pedig az állát megtámasztotta a fején, így hallgatta a lány levegővételei által keltett halk melódiát, ami egyé vált a vonat zuhogásával, és a vagon belsejét betöltő, halk beszélgetéssel.