Vampire Twins

13.rész - Minden baj forrása, a család

Néhány óra vágta után a csapat lefékezett egy fákkal övezett apró tisztáson. Marcust útközben szedték fel, és most egy kis pihenőre álltak csak meg. Stephanie nem akarta megkockáztatni az újabb támadást, ezért nem óhajtott azon az éjszakán takaródót fújni.
– Nem kellett volna hagyni, hogy megszökjön! – Dühöngött Stephanie.
– Késő bánat, eb gondolat. – Vont vállat Tom. – Inkább igyekezzünk, hogy minél előbb letudhassuk ezt a látogatást. Marcus, te pedig öltözz fel! Nehogy ennél jobban megfázz!
A fiú bólintott, előkereste a ruháit, és Bill segítségével felöltözött, aztán a férfi saját kabátját is ráterítette a vállaira.
Bill felegyenesedett és beleszippantott a hideg téli levegőbe. – Nemsokára havazni fog. – Jelentette ki, és felültette Marcust a lovára.
– Valóban. – Emelte arcát az ég felé a lány. – Nekem is úgy tűnik. De a nehezén már túl vagyunk. Nem fogjuk elhagyni a fák árnyékát. Ugyan tényleg gyorsabbak lennénk nyílt terepen, de nem akarok lebukni. Anton nem fogja feladni, ha kell, az egész falut utánunk indítja.
– Vár még ránk valami ezen az úton? – Tette fel a kérdést Bill.
– Már csak a Sárkány – hágón kell átkelnünk. Onnan már csak pár mérföld. – Válaszolt Stephanie
– Veszélyes az a hely? – Vonta fel a szemöldökét Tom. – Számíthatunk ott sárkányokra?
– Ugyan, ne hülyéskedj, a hágó egy szikláról lett elnevezve. Senki sem látott arrafelé efféle teremtményt. – Szállt be a beszélgetésbe a csapat legfiatalabb tagja.
– Nocsak, a kölök elég ismert lehet errefelé! – Lepődött meg a lány. – Talán jártál már erre?
– Igen, egyszer, amikor a szüleim átkeltek rajta. Ott vesztettem el a családomat.
– Ott haltak meg a szüleid? – Nézett a fiú szemébe Bill.
– Csak az anyám volt ott, és a még pár lakos a faluból ahol születtem. Apámat nem ismertem, még meg sem születtem, mikor elhagyott bennünket. Aztán azok a vámpírok, akik ott éltek, kénytelenek voltak útra kelni, mert üldözöttekké váltak. Az emberek, akik kezdtek félni a büntetéstől, mert vámpírokkal élnek együtt, elkergettek minket, pedig oly sokáig volt béke közöttünk. Anyám engem, és a testvéremet, aki már jócskán a felnőtt éveibe lépett akkoriban, kénytelen volt elvinni a szülőföldjéről. Az úton minden simán ment, egészen a Sárkány – hágóig. Ott egyik éjjel, mikor mindenki visszahúzódott a sátrába, ránk támadtak. Banditák voltak, vagy bérgyilkosok, nem is tudom. Akkor én még csak hat éves voltam. Csak a felfordulást láttam, és rengeteg vért. Sokan meghaltak. Anyám is próbált védeni minket. A bátyám harcolt ameddig lehetett, de végül a szemeim előtt esett össze. Aztán, mikor a küzdelem véget ért, a támadók összeszedték az összes gyereket, köztük, engem is. Ugyan édesanyámat nem láttam meghalni, de....sejtem, hogy ő sem maradhatott életben. – Hallgatott el végül a fiú. Barna szemeiben könnyek ragyogtak, a fájdalom keserű könnyei.
– Ez borzalmas. És aztán, veletek mit csináltak? – Törölte le saját könnyeit Bill.
– Elvittek minket, és különböző városokban eladtak olyanoknak, akiknek nem lehetett gyerekük. A vásárlók nem tudtak róla, milyen gyerekeket vesznek, mert akkoriban még egyikünknek sem volt szemfoga. Olyanok voltunk, mint a normális emberek. Engem, mint ahogy láthattátok a fogadós, és a neje vásároltak meg. Az asszony kedves volt, de aztán néhány hónappal az után, hogy oda kerültem
meghalt. Valami betegséget kapott, és végül az vitte el. Anton pedig sohasem kedvelt engem. Addig a házban éltem, de a történtek után ki kellett költöznöm az istállóba. Úgy éltem, mint egy rabszolga. Aztán feltörtek belőlem a vámpír ösztönök. Persze tisztában voltam azzal, hogy mi vagyok valójában, de soha sem bántottam egy embert sem. Annak ellenére, amit kaptam tőlük az én rövid életemben, nem voltam képes rá. Aztán jöttetek ti, és most itt vagyok.
– Igen, már jobb lesz a sorod. A múlt elmúlt, a jövőd viszont jobb lesz. Amint odaérünk a kastélyhoz ismét lesz családod.
Marcus halványan elmosolyodott, és bólintott, majd felnézett az égre. – Nem mehet veletek igaz?
– Nem az, hogy nem akarunk elvinni, csak London most nem biztonságos. Mi is a háború miatt kényszerülünk arra, hogy odamenjünk. – Válaszolt halkan Bill.
– Sajnáljuk, de te még fiatal vagy ahhoz, hogy harcolj. – Helyeselt Stephanie is.
– De mégis, ő is vámpír. – Gondolkozott el Tom. – A kiképzés megkezdéséhez már elég idős.
– Ez igaz, de a háború kellős közepén vagyunk, egyik tiszt sem ér rá, hogy kiképezze.
– De Londontól távolabb van egy kis falu, ott él egy kiképző, aki már visszavonult, ha ő tanítaná, akkor elég távol lenne a háborútól, ahhoz, hogy mindent megtanulhasson. – Állt bátyja mellé Bill.
– Stephanie, ugye lehet? – Nézett a lányra a fiú, könyörgő szemekkel.
– Nem rossz ötlet, ami azt illeti, de miből gondoljátok, hogy elvállalná? – Vonta fel szemöldökét a lány.
– Megtudhatjuk. De ahhoz kell egy kis segítség. – Vette le nyakából az ezüstláncot Tom. – Itt egy szellem gyorsaságára van szükség!
– Ha van, aki megérdeklődheti a dolgot, az Aniu. – Helyeselt Bill.
– Ki az ,az Aniu? – Kérdezte kíváncsian Marcus.
– Egy pár pillanat, és magad is megismerheted. – Fújt rá az ezüstláncra Tom, aztán vártak. Alig telt el néhány perc, a fák közül előgomolygott egy fehér füstfelhő, és felvette megszokott farkas alakját.
– Üdvözöllek titeket Kaulitz fiai, és téged is gyermek. Miben lehetek a szolgálatotokra? – Terjesztette ki elméjét a férfiak, és Marcus felé.
– Egy kiképzőt szeretnénk keresni a fiú mellé, aki megtanítaná a harcra. – Válaszolt a farkas kérdésére az idősebb Kaulitz.
– Csak nem Artuhr-ra gondoltatok? Aki abban a vadászházban él évek óta?
– De igen. Rá. Szerinted vállalná? – Bill
– Megkérdezhetem tőle, bár én úgy tudom visszavonult. Mindazonáltal ismeri apátokat, és bízom benne, hogy a tanítás még mindig a vérében van. Szóval, ha úgy akarjátok, felkeresem nektek.
– Ezt szeretnénk. – Bólintottak az ikrek egyszerre.
– Rendben, de engedjétek meg, hadd beszéljek a fiúval egy kicsit. Négyszemközt.
– Kívánságodat örömmel teljesítjük! – Bólintott Bill, majd leemelte a fiút maga elől, és a földre tette. – Előrébb megyünk, te pedig majd kövess minket. Nem megyünk messzire. – Nézett a fiúra, majd Tommal együtt elindultak, a lány pedig, bár fogalma sem volt miről beszéltek, hiszen ő nem hallhatta a farkast, követte őket.
– Üdvözöllek farkas. Megtisztelő egy ilyen tiszta lénnyel találkozni. – Hajolt meg Marcus a szellem előtt.
– Én is üdvözöllek. Talán nem is hiszed, de régóta tudok már rólad.
– Az, hogy lehet?
– Tudod Marcus, te is a Kaulitz család egyik elveszett tagja vagy. Nem ismered apádat. Igaz?
– Ez valóban így van, de anyám nem a Kaulitz ház tagja volt, tehát nem lehetek Kaulitz.
– Ez igaz, az anyád nem tartozott a családhoz, de az apád igen. Az apád ugyanaz, aki az ikreket nemzette.
– Ezek szerint.. Én az ikrek féltestvére vagyok?
– Pontosan. De nem is hiszem el, hogy ez ennyire meglep, tekintve, hogy pont olyan vagy, mint Bill, ennyi idősen. Mintha csak őt látnám magam előtt.
– És ez min változtat?
– El sem hinnéd, mennyi mindent változtat meg az a tény, hogy te is a klán tagja vagy.
De ezt még, ha kérhetem, titkold az ikrek előtt. És az édesanyjuk előtt is. Szeretnél ennek tudatában is harcolni?
– Ha így van, ahogy elmesélted, kötelességem kiállni, mint a klánom, mint a családom mellett. Harcolni fogok.
– Akkor elmegyek, és felkeresem neked Arthur Wanslert, a legjobb kiképzőtisztet egész Angliában. A vámpírok jó barátja. És ha megtaláltam, magam foglak elkísérni hozzá.
– Remélem, minél előbb újra találkozunk. Mindent köszönök.
– Én köszönöm. Marcus Kaulitz a bátrak, bátra. – Ezzel a farkas ismét füstté vált, és eltűnt a fák sötétjében.
– Bárhol is vagy most anyám, büszke lehetsz majd a fiadra. Megjavítjuk a vámpírok becsületén esett csorbát. Én, Tom, és Bill. Na meg az apám....