Vampire Twins

4.rész - Minden most kezdődik el

Tom most mindennél jobban várta a napfelkeltét, pedig ő az éjszakában érezte igazán jól magát. Ám a gondolatai most Stephanie körül jártak. Billt az utolsó beszélgetésük óta nem látta, és ez kissé kezdte idegesíteni. Persze öccse mindig is féltékeny volt a szőke kislányra, aki állandóan utána loholt, és kétségbeesetten próbálta elnyerni a szerelmét. Tom ugyan sohasem mondta, hogy szereti a lányt, de azt se, hogy nem. Próbált magyarázatot találni Bill ellenséges viselkedésére Stephanie iránt, és minduntalan a féltékenység volt a válasz. De ez is elmúlt, mikor a kislány a szüleivel együtt egy napon nyomtalanul eltűnt. Tom érezte, hogy ez nem véletlen. Stephanie családja mindig is az előkelők közé tartozott, nem voltak szedett- vetett népség, bizonyára a költözésük nagy sürgés-forgással járt volna. És ez nem költözés volt. Az akkoriban még gyermekfejjel gondolkozó Tomban, felmerült a gyanú, hogy talán elfogták őket. És most annyi év elteltével olyan hirtelen kerül elő a lány, amilyen hirtelen eltűnt. És nem, nem tudott rájönni, hogy miért. A fiú, hirtelen ötlettől vezérelve felállt, majd oda ballagott a bárpulthoz. Végignézte az italokat, mi segíthetne a kimerült lányon, végül csak egy poharat vett le a polcról, amit magával vitt a könyvtárba. A nagy terem zsúfolásig volt könyvekkel. Hatalmas szekrények és polcok sorakoztak a hosszú falak mentén, amelyek szinte roskadoztak a rájuk nehezedő kötetek súlyától. A terem közepén hatalmas tölgyfaíróasztal állt, rajta a nem rég olvasott iratokkal, levelekkel, és azok bontására szolgáló díszes nyelű tőrrel. Tom az asztalhoz sétált, majd letette rá a poharat. Egy pillanatra megállt, de aztán határozottan nyúlt a késért. Egy pillanatra megnézte tükörképét a fényes pengén. A nap sugarai behatoltak a már kifakult függönyökön, melyek a hatalmas ablakot fedték a könyvtár külső falán. Tom szemét bántotta fény, amit a hűvös kés vert vissza, ezért elemelte az arca elöl, majd ráfektette a csuklójára. Annak nyomán pedig vércseppek törtek maguknak utat, cseppenként töltve meg az asztalon lévő üvegpoharat. Tom megvárta, míg elegendő vér gyűlt össze, aztán megtörölte a karját. A kést megtisztította a zsebkendőjével, és visszatette a helyére. Felvette a poharat, és csendben, ahogy jött, elhagyta a könyvtárat.
Egyenesen a szobájába ment, ahol Stephanie-t hagyta az éjszaka. Ahogy benyitott, rádöbbent, hogy a lány már nincs az ágyban, de aztán ahogy körbenézett megpillantotta őt az ablaknál. Most nézhette meg igazán. A szőke kislányból, mára felnőtt nő lett. A haja zuhatagként hullott formás vállaira, a csípője tökéletesen ívelt volt, formás feneke, és hosszú lábai még inkább szebbé tették. Tom még néhány percig csendben bámulta az előtte álló tökéletességet, majd lassú léptekkel közelítette meg.
– Jobban vagy? – Kérdezte halkan, ahogy tétován mellé lépett.
– Igen, már jobban. – Válaszolt még halkabban a lány, és távolabb húzódott a fénytől.
– Ezt neked hoztam. – Mutatta fel Tom a vérrel megtöltött poharat. – Ettől jobban leszel. – Nyújtotta azt Stephanie felé.
– Köszönöm. – Fonta körbe ujjaival Stephanie a poharat. – Először csak megszagolta, de amint megtette, eltartotta magától. – Tom, ez a te..
– Igen az enyém, de ne törődj vele. Csak idd meg.
A lány csak bólintott, és belekortyolt a vérbe, ami vörös folyamként tört utat magának remegő ajkai között. Tom megvárta még a lány kiüríti a poharat, majd visszanyújtja neki.
– Ez most jól esett. Nagyon köszönöm. – Nyalta meg ajkait Stephanie, majd leült az ágyra. Tom is helyet foglalt mellette.
– Kérdezhetek valamit? – Fordult Tom a mellette ülő lány felé.
– Tudom, mit akarsz tudni, de ezt az öcséddel is szeretném megosztani. Mindenről tudnotok kell. – Állt fel Stephanie. – Kérlek szólj neki.
Tom ezt készséggel meg is tette, öt perc múlva, már mind együtt voltak a hallban, és a lány mesélni kezdett:

Talán ti is emlékeztek arra az időszakra, mikor a családom velem együtt nyomtalanul eltűnt Londonból. Az a helyzet, hogy azon az éjjelen változott meg az életem. Emberek törtek be hozzánk. A szüleimet azonnal megölték, engem azonban nem tudtak bántani. Az egyik család magához vett, és emberként nevelkedtem egészen 16 éves koromig. Ha jól tudom, ti akkor jöttetek ide, – A fiúk bólintottak. – Bár embernek mondtak, én tudtam, hogy egész más fajhoz tartozom. A nőt, aki felnevelt nem tudtam bántani, az urát viszont megöltem. Kegyetlen ember volt, állandóan verte a feleségét, és velem sem volt kedvesebb. Ez éjszaka történt, mikor már aludtak. Csendben végeztem vele, a nő nem is ébredt fel. A hullát elégedtem, aztán megszöktem. Arra nem volt időm, hogy megtudjam, honnan hoztak, ugyanis ekkoriban Franciaországban voltam. De volt egy sejtésem, hogy valami köze van az én elrablásomnak az Angliában kitört háborúkhoz, ezért felszöktem az egyik Londonba tartó hajóra, így visszajutottam oda, ahol kezdődött ez az egész. A város romokban állt, mindenhol csak vérszagot, és a hullák bűzét lehetett érezni. Egy pár napig bolyongtam, éhes voltam, és gyenge. De nem mertem senkit megtámadni, hogy vért szívjak. Aztán mikor már majdnem elpusztultam, megtalált valaki, és magával vitt. Nem tudtam, és nem is akartam már ellenkezni..
Az apátok volt az. – Ezen a mondaton a fiúk csak összenéztek- Legalábbis nekem Jörg Kaulitz-ként mutatkozott be. Adott nekem egy keveset a véréből, amitől jobban lettem. Ő mentette meg az életemet, ezért megkértem tanítson meg harcolni, hogy segíthessek nekik. Két évig szorgalmasan tanultam mellette, aztán ide küldött, azt mondta: Keress magadhoz hasonlóakat, és ha meg vannak, hozd őket magaddal. Persze így tudtam, hogy vámpírokat kell keresnem, hogy segítsenek nekünk. Az a helyzet, hogy az emberek lassan felülkerekednek rajtunk. Minden segítségre szükségünk van, akit csak lehet, beszervezünk. Nem tudtam, hogy itt vagytok. Már napok óta keresem azokat, akik, olyanok, mint én. Eddig sikertelen voltam, de most, végre megvagytok.
– Csak egy dolgot felejtesz el...- állt fel Tom. – Mi nem megyünk sehova.
– Ezt hogy érted? Nem akarsz segíteni a népednek?
– Ők sem segítettek nekem. Én sem fogok nekik.
– De mi lesz a szüleinkkel?!- Csattant fel Bill
– Engem már nem érdekel..Apámtól nem kaptam egyetlen kedves szót sem egész gyerekkoromban. Mindig is te voltál a kedvence...
– Nem igaz. Téged is éppen annyira szeret, mint Billt. Mindkettőtökre sokat gondol. Ahányszor el kell mennie, harcolni, egy képet visz magával, amin a számára legfontosabb emberek vannak. Ti és az anyukátok. – Szólt közbe Stephanie. – Mindketten egyformán fontosak vagytok neki, ezért vagytok most itt, semmi másért.
– Hallod ezt Tom? Fontosak vagyunk neki. Stephanie, már csak azt mond el, anyánk, hogy van?
– Ő nincs Londonban, sőt Angliában sem. Itt van, Németországban. Stephan bácsikámhoz költöztették akiről a nevemet is kaptam. Gyermeket hord a szíve alatt. Nem kerülhet veszélybe, és ez a terület egyenlőre semleges, de távol van az a kastély ahol most a bácsikám él. Lóháton két hét, vagy több.
– Hát lesz egy kistestvérünk? – Mosolygott Bill.
– Igen. Nagyon úgy tűnik. – Mosolyodott el a lány is, csak Tom arcára ült ki a düh.
– Ilyen veszélyes időszakban, hogy képesek elvállalni még egy gyermeket?!- Dühödött fel Tom.
– Nyugalom. Még pár hét, és megszül. Itt biztonságban vannak. – Csitítgatta Stephanie a felbőszült fiút.
– Én látni akarom őt! Vezess el hozzá. – Állt fel Bill.
– Sajnos nem tehetem. Az út túl sokáig tart, rátok most máshol van szükség, ezenkívül pedig veszélyes is lenne. – Adott nemleges választ a lány.
– Ha előbb láthatom anyámat, akkor veled megyek Angliába. – Bill
– Én akkor sem megyek, ha kötelekkel húztok odáig. – Fordult el Tom.
– Rendben. Talán még van annyi időnk. Elviszlek hozzá. – Állt rá végül Stephanie.
– Tom, legalább anyát látogasd meg velem.
– Mégis miért kockáztassam az épségemet érte? Aki csak úgy elküldött minket, az nem érdemli meg, hogy törődjek vele.
– Tom kérlek, te mindennél fontosabb vagy nekem. Te tartottál életben az elmúlt években. Ha kedves vagyok neked, nagyon kérlek, gyere velem. – Lépett közelebb bátyjához Bill. – Ha nem anyáért akkor értem tedd meg.
– Bill tudod, hogy szeretlek, de...- Tom nagyot sóhajtott. – Veled megyek. Érted megteszem.
– Elviszlek benneteket hozzá. Sötétedéskor, elmegyek, és elhozom a lovamat, valahonnét Tomnak is szerzek egyet, ha jól tudom, neked van Bill. – A fiú bólintott. – Van.
– Éjfélkor indulunk. Öltözzetek fel jól. Hidegek lesznek a nappalok.
– Lóháton töltünk két teljes hetet?
– Kénytelenek leszünk. Kevesebb az esélye, hogy rájönnek, mik vagyunk, mintha gyalog mennénk.
– Ez teljesen logikus. – Helyeselt Bill.
– De én, már nem tudom, hogyan kell lovagolni. Nagyon régen tanultam már.
– Tom, ez olyan, mint az olvasás, ha egyszer megtanultad, már nem felejtheted el. Most viszont pihenjetek. Hosszú út lesz, de nagyon kevés az időnk. Én elindulok. Sötétben érem be a várost. Nemsokára találkozunk! – Intett a lány, majd elhagyta a házat.
Az ikrek egymásra néztek, és érezték, egy mondat fogalmazódott meg mindkettejükben:
Minden most kezdődik el...