Vampire Twins

2. rész - Titkolt üzenet

Sokáig maradtak így. Tom szorosan ölelte öccsét, miközben ő csak szívta magába annak vérét. Tom kicsit talán el is szenderedett testvére vállán, és csak akkor eszmélt fel, mikor Bill eltolta magától a karját, és felállt az asztaltól. – Köszönöm..- Suttogta, miközben megtörölte a száját. – Tom csak bólintott, és elhagyta a szobát. Bill nem értette, hogy képes érte ezt megtenni. Talán az ő hibája, hogy Tom ennyi lánnyal végzett az utóbbi időben. Hiszen saját magából táplálja őt is. Tom miatta iszik annyi vért. Mert a nagy részét neki adja. Pedig Bill tudja, hogy akkor pusztul el legkönnyebben egy vámpír, ha nagyon sokáig nem jut vérhez. De Tom nem hagyja, hogy meghaljon. Annál sokkal fontosabb neki. Most sokkal erősebbnek érezte magát. A vér teljesen felpezsdítette, de tudta, hogy most Tom lett nagyon fáradt. Sohasem evett belőle túl sokat, félt, hogy nem tudja abbahagyni, és Tom elveszítheti az eszméletét, vagy akár meg is halhat a vérveszteség miatt. Gondolkozva bámult kifelé, az ablakon keresztül. – Lassan dél lesz. – Tűnődött. A nappalokat általában a kastély falai között töltötték, mert ugyebár jó vámpír nem megy a napra. Pedig egyáltalán nem árt nekik, de veszélyes lenne kimenni, hiszen rengeteg ember mászkál ilyenkor. Bár egy házban élnek, nem igen találkoznak egymással. Bill a szobájában tölti idejének nagy részét. Vagy olvas, vagy a naplóját írja. Tom pedig a keleti szárnyban sétálgat, vagy a padláson ücsörög. Öccse nem érti, miért van fent ott állandóan. De sohasem érdekelte annyira, hogy utána menjen, és kiderítse. Inkább élte a maga kis életét, járkált, gondolkozott, olvasott, vagy egyszerűen feküdt. Néha persze kénytelen volt kimenni, hogy megetesse a lovát, de különben nem lépett ki a szobájából. Pedig Tomon kívül nem maradt senkije. És mégsem akarnak egymással beszélni. Hirtelen Bill úgy döntött, mégis kideríti, miért jár fel Tom a padlásra. Gyors léptekkel haladt felfelé a lépcsőn, egészen a padlásfeljáróig. Hallgatózott, van e fent valaki, de csend volt. Felmászott az öregedő létrán, de először csak a fejét dugta fel a padlásra. Tom nem volt ott, így felmászott. Dobozok, és bőröndök sorakoztak egymás mellett, itt-ott nagyobb halmokat alkotva. Egyetlen láda volt csak nyitva, Bill pedig attól remélte a választ Tom viselkedésére. A ládában régi rajzok voltak. Az anyukájuk gyakran rajzolt, ha volt egy kevés ideje. Az egyik őt és Tomot ábrázolta, ahogy egymás mellett ülnek. Alig lehettek ezen a képen öt évesek. – Akkoriban még olyan nyugodt volt minden. – mondta Bill a képnek, majd visszatette oda ahonnan elvette. Aztán észrevett egy levelet is. Felvette és olvasni kezdte:

Drága fiaim!
Igen szomorú vagyok, hogy csak most tudok nektek írni, de sokáig tartott mire kiderítettem, hogy melyik birtokra költöztetek. Az utóbbi hónapokban sokat gondoltam rátok, és szerettem volna, ha előbb tudathatom veletek, hogy jól vagyok, és, hogy nagyon hiányoztok. Apátok azóta sem írt nekem, de mint ígértem, ha kapok levelet, azonnal tovább küldöm nektek. Szeretlek benneteket, és ezzel zárom is soraimat. London 1655.

Bill megdöbbent azon, hogy Tom ezt ennyi éven át eltitkolta előle. Él az anyjuk, és írt is nekik. Hát mégis szereti őket. Bill szeme könnybe lábadt, miközben a zsebébe csúsztatta az aprócska levelet. Neki ez a néhány sor többet jelentett egy ötszáz oldalas könyvnél is. Nem is kutatott tovább. Le akart mászni a padlásról, de mikor felnézett meglátta Tomot. – Te meg mit keresel itt? – Förmedt rá öccsére. – Semmit. De az a fő kérdés, hogy miért tartottad ezt titokban?- Vette elő Bill a levelet, és meglobogtatta bátyja orra előtt.

Csak is a te érdekedben tettem! – Kapta ki a papírt öccse kezéből Tom. – Ezt a levelet nem kell komolyan venni! Hagyd békén a családot. Ne akarj senkiről sem tudni rajtam kívül.
– De Tom! Anya szeret minket!
– Egy frászt szeret! Apát szereti, és pont ezért nem szeret minket. Mert apánk nem szeretett volna gyereket! Gondolod, hogyha igazán szerettek volna minket, akkor elküldtek volna? Csak azért merték ezt is megtenni, mert ketten vagyunk. Mert mi szeretjük egymást. Kérlek Bill. Eddig jól elvoltunk együtt. Miért akarod ezt most tönkretenni?
– Azt hittem, nekem is lehet normális családom. – hajtotta le a fejét, és könnyezni kezdett.
– De hiszen, van családod. Én itt vagyok neked. Ne sírj. – Ölelte át ikrét Tom.
– Tudom, és nagyon szeretlek téged..
– Én is szeretlek. Nem lesz semmi baj, mert én mindig itt leszek neked.
– Tom...Ha te nem lennél, én már rég belepusztultam volna a magányba. Annyira fontos vagy nekem, mint senki más.
– Ígérd meg nekem Bill, hogy soha többé nem hozod fel ezt a témát. – Nézett mélyen testvére szemébe Tom, és letörölte öccse arcáról a könnycseppeket.
– Megígérem. Mostantól csak te létezel számomra. – Nézett mélyen bátyja szemébe Bill.
– Jól van. Most pedig lemegyünk innét, és el felejtjük, ami ma történt.
Bill bólogatott, és követte bátyját lefelé a létrán. – Menj Bill, feküdj le egy kicsit, én már aludtam egy keveset.
– Nem jönnél velem? – Kérdezte halkan a fiatalabb, és megtörölgette az arcát.
– Ha szeretnéd. – Válaszolt Tom, és Bill már húzta is magával a szobájába. Bill lefeküdt a hatalmas ágyra, és maga mellé húzta ikrét is. – Tom..
– Igen?
– Ugye itt maradsz mellettem, amíg elalszom?
– Hát persze. – Simította meg testvére oldalát Tom. – Szép álmokat...