Vampire Twins

7.rész - A Falu

  Tom azon kapta magát, hogy testvérét bámulja, és ő is, Tomot nézi.
– Mi van veletek? – Kérdezte Steph, miután hiába várta, hogy a fiúk rá figyeljenek.
– Semmi.. – Állt fel Bill a nyeregről vigyorogva, miközben lesöpörte magáról a havat.
– Hmm. – Nézett felfelé Tom.. – Havazik...
És valóban, hópelyhek kavarogtak a szélben, ami nem is lett volna önmagában gond, de a szél már kevésbé jelentett jót, főleg három utazó számára.
– Ha vihar lesz, vissza kell fordulnunk.. – Mondta a lány, miközben néhány hópelyhet szemlélt a tenyerén.
– Nem! – Jelentette ki határozottan a fiatalabb Kaulitz. – Én nem fordulok vissza!
– Bill, te is tudod, hogy a hóviharban nagyon nehéz járni, de nem csak nekünk, a lovaknak is! – Állt Steph mellé Tom.
– Ha már elindultunk nem fordulunk vissza! Látni akarom az anyámat, még akkor is, ha megfagyok!
– Ahogy gondolod. – Vont vállat a lány, és feldobta lova nyakába a kantárszárakat. – Felőlem meg is fagyhatsz! – Ezzel felpattant a palomínóra, de mielőtt elvágtatott volna, még hátra szólt a válla felett. – Keresek egy falut, ahol eltölthetjük az éjszakát. Mire visszaérek, kerítsd elő a lovadat Bill! – Ezután már csak a hófelhőt lehetett látni, ahogy nekiiramodott egy kisebb emelkedőnek.
– Ezt jól megcsináltad öcsi! Mi lesz, ha nem jön vissza? Itt fogunk megfagyni! – Mérgelődött Tom
– Ne aggódj már annyit! Vissza fog jönni. Hiszen azt mondta, kellünk a csapatukba, és apánknak dolgozik. Nem hagy itt minket..
– Na igen. Megint itt vagyunk.
– Ezt meg, hogy érted?
– Bill, válaszolj nekem, de őszintén... Te apánk szolgálatába akarsz állni?
– Nem az a kérdés, hogy akarok e.
– Bill, ne szórakozz velem. A kérdésemre válaszolj!
– Nem. Nem akarok... De a vér kötelez.
– Azt hittem, szereted az apádat. Eddig legalábbis ezt mondtad.
– Nem. Én tisztelem, és nem szeretem. Nem kötődök hozzá, csak van, és kész. – Vont vállat Bill
– Van, és kész. Hát ez volt eddig a legértelmesebb mondat, ami elhagyta a szádat.
– Miért? Tán bajod van vele? – Vonta fel a szemöldökét kérdőn, a fiatalabb.
– Nem semmi. – Nevetett Tom.
– Akkor meg, inkább fogd be! – Ült le ismét Bill Blood nyergére. – Inkább szerszámoztad volna le a lovadat. – Bökött fejével a pej irányába.
– Minek? Nemsokára Stephanie visszatér, és akkor továbbmegyünk. De ahogy mondta, keresd meg a lovadat.
– Nem kell megkeresnem. Nemsokára visszatér.
– Miből gondolod?
– Csak érzem, ennyi.
És valóban a hatalmas fekete mén, megjelent a látóhatáron. Hosszú léptekkel vágtázott lefelé egy havas dombról, majd alig pár méterrel a fiúk előtt megállt.
– Látod? – Veregette meg lova oldalát Bill. – Ügyes fiú.
– Ne legyél nagyra magaddal! Ha én ittam volna belőle, akkor most nem a te haverod lenne.
– Innen nézve, akár meg is köszönhetném neked, hogy végül rávettél a dologra. Mert, ha annak idején nem haraptam volna meg, most nélkülöznöm kéne egy nagyszerű barátot.
– Örülök neki, hogy így látod. – Húzta a száját Tom. – Remélem, hamar visszajön ez a lány.
Az ikrek sokáig vártak, de Stephaniet nem látták felbukkanni. Az ég sötétedett már mikor aztán megjelent az aranyszínű kanca, de a nyerge üres volt, a fémkengyelek pedig szüntelenül verték az oldalát. Riadtan forgatva szemeit fékezett le a fiúk előtt, felágaskodott, mellső patáival csapkodott a levegőben, végül fáradtan ismét négy lábra ereszkedett, és lehajtott fejjel fújtatott.
A fiúk nem tudták eldönteni, vajon elkapták e a lányt, vagy csak a ló ijedt meg valamitől, és levetve magáról elvágtatott.
– Most mit csináljunk? – Kérdezte Bill, miközben a lihegő kancát simogatta.
– Nem tudom...De meg kell találnunk Stephaniet. Lehet, hogy bajba került, vagy még most is fekszik valahol a hóban.
– Igen! Azonnal indulnunk kell! – Dobta fel Bill a nyerget Blood hátára, majd a kantárt is a fejére csúsztatta.
– A kancával mi legyen?
– Magunkkal visszük. – Bill a palominó kantárszárát a lováéhoz erősítette, majd fellendült a nyeregbe. – Követni fogja, mivel az ösztönei is azt súgják neki, hogy a többiekkel kell maradnia. Ezért is jött vissza.
– Igyekezzünk. Talán elkapták. – Ült fel Tom is, a pej ló hátára.
Bill csak bólintott, majd vágtázni kezdett, abba az irányba, amerre a lány indult el. Patanyomokat követtek, meg-megállva, egy-egy nyomot alaposabban megvizsgálva. Sokáig mentek, mire felfedeztek egy holttestet. Egy férfi volt, de nem harapás okozta a halálát, inkább az a kés, ami most is a mellkasában volt. Csak a markolat látszott belőle.
– Ez egy vámpír tőre.. Nézd a faragást. Nekem is ilyen van. – Nézte meg közelebbről a fegyvert Bill.
– Talán útját állták itt. Nem hinném, hogy a fickó egyedül volt. Nézd a nyomokat. – Mutatott a hóra Tom.
– Valóban. – Talán lerángatták a lováról, ő pedig védekezésképpen, előkapta a tőrét, amivel egy embert le is szúrt. Ezért elvitték. Hárman lehettek, a nyomok számából ítélve. – Állapította meg Bill.
– Ha gyalog mentek, még utolérhetjük őket. Talán.
– Igen, de ki tudja mikor történt ez. A hulla már kihűlt, több órája itt lehet.
– Igen, de több patanyomot nem látok, tehát nem voltak lovaik, evidens, hogy a falu ahol élnek, nem lehet messze. – szögezte le Tom. 
– Igen. Ez igaz, kövessük a lábnyomokat. – Fordította menetirányba Blood-ot Bill.
Ismét csend telepedett rájuk, ahogy továbbvágtáztak, immár egy biztos út mentén. A falu valóban ne volt messze, húsz perc sem telt el, és már felbukkantak az első házak. Aprócska település volt a semmi közepén.
– Csak úgy bemegyünk? A kancát fel fogják ismerni. – Állította meg a Princess-t Tom.
– igazad van, őt itt hagyjuk. – Szállt le Bill a feketéről, majd kikötötte a palomínót egy fához. – Ne aggódj kislány, visszajövünk érted. – Simogatta meg utoljára az aranyszínű nyakát, majd ismét nyeregbe ült. – Ne feledd, mi csak két utazó vagyunk. Semmi több. – Fordult Tomhoz, majd elindította a lovát. Tom csendben követte a pejjel, és próbált némi nyugalmat erőltetni magára.
Ahogy beértek a faluba, kicsit mindketten összébb húzták magukon a kabátot, mintha az eltakarná őket az emberek szeme elől. Nem akarták felhívni magukra a figyelmet, és mégis rengeteg tekintet szegeződött rájuk, ahogy egyre beljebb haladtak a házak között. Nem siettek, lovaik nyugodtan lépkedtek alattuk. Végül aztán egy kövér fickó állta útjukat. Kopott szürke ruházata, barázdált arca,  és szakálla összes szála jelezte, hogy nem mai gyerek már. – Ti mit akartok itt? – Szegezte az ikreknek nem éppen kedvesen a kérdést. – Átutazóban vagyunk, szállást keresünk éjszakára. – Válaszolt végül Bill.
– Errefelé nem szeretjük az idegeneket! – Tette csípőre kezét az öregember.
– Mi sem maradunk sokáig. – Jelentette ki határozottan Bill.
– Hmm. Van egy fogadóm a közelben, ott megszállhattok, de nem lesz olcsó. Mint mondtam, nem kedveljünk az idegeneket.
A fiúk tökéletesen értették a célzást. A fiatalabb hátranyúlt a nyeregtáskába, és előhúzott egy apró bőrtarisznyát, amit a fickóknak oda is dobott. – Remélem ennyi elég lesz..
A férfi felnyitotta, majd kihúzott belőle egy aranypénzt, és megforgatta tömzsi ujjai között. – Ennyi elég. Erre parancsoljanak. – Megfordult, és lassú léptekkel indult meg egy a többinél valamivel nagyobb ház felé. Az ikrek követték, Tom pedig rosszallóan nézett öccsére, amiért egy ilyen alaknak ennyi pénzt adott.
– A lovakat Marcus (Márkusz) elviszi hátra, az istállóba. – Rángatott egy fiút a lovak elé. – Igyekezz! – Parancsolt rá keményen, mire Marcus megragadta a lovak kantárszárát, az ikrek pedig leszálltak róluk. Ahogy belépkedtek az öreg fapadlón, por, és alkohol szag csapta meg őket. Ez lehetett a társalgó helység, több férfi is ült egymás mellett, sörözve, és röhögve, de amint meglátták a két idegent, elhalkult valamennyi. Azonban nem sokáig tartott a csend, miután alaposan megszemlélték a két fiút, elkezdtek valamivel halkabban beszélgetni.
– A szobájuk az emeleten van. Jobb oldalt az első ajtó. Nyugodalmas, jó éjszakát! – Szólt még hátra a válla fölött a nem éppen kedves fickó, aztán eltűnt egy ajtó mögött. Az ikrek kikerülve néhány asztalt, felmentek az emeletre, és benyitottak az említett szobába. Bár maga a ház régi volt, ez a helység mégis szép volt, talán ezt tartották fent azoknak, akik többet tudtak fizetni.
– Na, és most mi lesz? – Szegezte a kérdést öccsének Tom.
– Most, hogy azt hiszi lefeküdtünk, szépen kiszökünk azon az ablakon, és megkeressük a társunkat.
– Mi lesz, ha Marcus észrevesz minket? Akkor elárul a főnökének. –Aggodalmaskodott Tom
– Hát te nem láttad?
– Mit kellett volna látnom?
– Marcus vámpír. – Jelentette ki egyszerűen Bill.
– Miből gondolod ez?
– Felismerem a fajtársaimat..
– De attól még, hogy vámpír, simán beköphet minket.
– Dehogy. Pont, hogy tőle fogunk segítséget kérni. Elég informált fiú lehet, ha a főnöke ennyire tudálékos.
– Talán igazad van. Próbáljuk meg.
– Igyekezzünk, az istállóban lehet. – Nyitotta ki Bill az ablakot.
Mindketten leugrottak a földre, majd elindultak hátra, az istálló felé. A faépület ajtaján fény szűrődött ki, a fiú tehát még itt van. Óvatosan benéztek az apró résen. Marcus Blood előtt állt. A ló le volt szerszámozva, és a szőrét is átkefélték. A fiú halkan suttogott neki, miközben ölelte a mén hatalmas fejét.
– Én mondtam. – Suttogta Bill, majd belépett az épületbe. A fiú amint meglátta, ijedten lépett hátrébb.
– Ne félj!- Szólt hozzá Bill. – Nem akarunk bántani.
– Mit kerestek itt? És kik vagytok ti? – Hátrált még mindig Marcus.
– Csak szeretnénk tőled kérdezni egy-két dolgot. – Lépett testvére mellé Tom.
– És mi lenne az? – Ült le végül a riadt gyerek egy háromlábú székre.
– Te tudsz valamit egy bizonyos lányról? – Guggolt le Bill Marcus elé.
– Arról, amelyik megölt egy favágót?
– Igen róla. Mi történt vele? Megölték?
– Nem. – Rázta meg fejét a fiú. – Még nem. Egy cellába zárták a Sheriff irodájában.
– Meg tudod nekünk mutatni, hogy hol van? – Kapcsolódott be Tom is a beszélgetésbe.
– Igen. Miért tőlem kértek segítséget? – Vonta fel Marcus a szemöldökét.
– Mi is vámpírok vagyunk... Tudjuk milyen érzés, ha nem szeretnek.
– Ti..Ti is? – Nézett rájuk hitetlenkedve a fiú.
– Igen. De te miért szolgálod ezt az embert? – Állt mellé Tom.
– Mert, elvesztettem a családomat...Ha nem dolgoznék neki, nem lenne hol aludnom. – Hajtotta le szomorúan a fejét.
– Van hozzád hasonló gyermek ebben a faluban?
Marcus csak rázta a fejét.
Bill egy pillanatig elgondolkozott, aztán végül megkérdezte: Szeretnél velünk jönni?
A fiú, úgy nézett Billre, mintha magát Istent látná maga előtt. Elmosolyodott, aztán átölelte a férfit. – Köszönöm.
Bill bátorítóan megdörzsölgette a fiú hátát, aztán kicsit eltolta magától, hogy a szemébe nézhessen. – Megmutatod nekünk, hol találjuk a lányt.
Marcus hevesen bólogatott, aztán felállt, kiszaladt az ajtóig, és körbenézett. – Tiszta a levegő, gyertek! . Intett hátra, majd elindult.
Az ikrek követték, pár házzal arrébb a fiú megállt.
Ott az iroda! – Mutatott előre.
– Marcus. – Kezdte Bill. – Menj vissza, és nyergelt fel a lovakat. Kint, a falu határában ki van kötve egy palominó. Ülj fel Bloodra, menj ki oda, és várj meg minket. Megértetted?
– Igen! – Bólintott a fiú, majd elszaladt.
– Mentsük meg Stephaniet! – Indult el a fiatalabb, az épület felé.
– Óvatosan! Lehet, van bent valaki! – Figyelmeztette Tom öccsét.
– Nyugi. inkább maradj csendben! – Szólt vissza Bill a válla felett. Ahogy megközelítették a Sheriff irodáját, egyre inkább úgy tűnt, a lányon kívül nincs bent senki. Az egyetlen ablakon, csak annyi holdfényjutott be, hogy Stephanie alakja kirajzolódjon a rácsok mögött.
– Nem látok mást, csak őt. – Súgta Bill, majd kinyitotta az ablakot. A lány erre felkapta a fejét, felállt, és odapréselve magát a rácsokhoz, megnézte a fiúkat.
– Bill, Tom! – Mosolyodott el.
– Sssssss! – Szólt rá Tom, miközben letépte a lakatot, szabadon engedve a lányt.
Stephanie mindkettőjüket megölelte, aztán egymás után kimásztak ott, ahol bejöttek: az ablakon keresztül. Észrevétlenek maradtak, és a lehető leggyorsabb tempóban elhagyták a falut. Marcus már kint várta őket, mind három ló kantárszárát a kezében tartva.
– Ez kicsoda? – Mutatott Stephanie a fiúra.
– Segített megtalálni téged. – Válaszolt Bill. – Vámpír ő is, mint mi. Magunkkal visszük. Egészen a bácsikád kastélyáig, aztán otthagyjuk az anyánkkal. Biztosan szívesen gondoskodik majd róla.
– Ez a kölyök pont olyan, mint amilyen te voltál gyerekkorodban. – Állapította meg a lány, aztán felpattant a lovára.
– Gyere Marcus, feldoblak. – Mosolygott Bill a fiúra, amit ő viszonzott is. Aztán Odaállt Blood mellé, Bill pedig fellendítette a nyeregbe, aztán maga is felszállt Marcus mögé.
Tom is felmászott a lovára, aztán utoljára mind a négyen lenéztek a falura. A főtéren láttak néhány embert összegyűlni, veszekedni. Aztán elfordították tekintetüket, és ütemes vágtába kezdtek, ebben a pillanatban, Bill, és Tom is ugyanazt gondolta. Ma nem egy életet, hanem kettőt mentettek meg.