Vampire Twins

19.rész - Barátok és ellenségek

Tom nem tudott mit szólni öccse kirohanására. Meg sem kísérelte tagadni, amit állított, de minek is tette volna, hiszen minden egyes mondat igaz volt.
Szerette Stephaniet. Igen, de ez régen volt. Mikor a gyermeki ártatlanság még ott volt a szívében. Mikor még rá tudott nézni arra a lányra. De már nem ment. És most pedig tudván ezt, sem akarta tagadni. Még akkor is szótlanul állt, mikor Bill kiviharzott a szobából, bevágva maga mögött az ajtót.
Arra is csak nemmel tudott magának válaszolni, hogy ő megbánta-e amit Bill fejéhez vágott. Mert úgy érezte jogos volt. Látott mindent ahhoz, hogy jogosnak érezhesse a vádakat. Kínjában nevetni támadt kedve, ezért leült a padlóra és feltört belőle egy gonosz kacaj.

Bill mindeközben szitkozódva ment vissza a többiekhez, de csak annyit mondott, hogy Tom nem szándékozik lejönni, majd elindult a saját szobájába, hogy egy kicsit átgondolja mind azt amit mondott, és amit hallott.
A többiek szépen befejezték a reggelit, és Stephan kikötötte, hogy délben legyen mindenki a szalonban, ahol egy jó kávé mellett az ikrek találkozhatnak édesanyjukkal. Stephaniet kérte meg, hogy tájékoztassa erről a két jómadarat is. A lány csak bólintott, majd elindult, hogy teljesítse bácsikája kérését. Marcust viszont Stephan elhívatta magával, hogy ígéretét teljesítve adjon neki egy lovat.
– Fiam, tudod itt nálunk csak a legnemesebb állatok közül válogathatsz. Vannak itt kedves kancák, és erős mindenre elszánt csődörök is. – mesélte, miközben kigyalogoltak egy hatalmas legelőig.
A fiú csak bólogatott, és elképzelte magában a számára legtökéletesebb hátast. Legyen erős, és szép, de nem túl feltűnő, és végső soron árasszon magából olyan energiát, melyet mindenki csak tisztel.
Amint odaléptek a kerítés mellé, rengeteg lovat pillantott meg Marcus.
Voltak ott szürkék, pejek és feketék. Összesen talán húsz ló lehetett a legelőn. A fiú azonban rögtön kiszúrt egy krémszínűt, aki a többi lótól kicsit távolabb álldogált, és bármelyik állat is közelített hozzá azt elhajtotta maga mellől.
– Látom megakadt a szemed az egyik legszebb lovamon. – szólalt meg Stephan. – A legszebb, de a legvadabb is. Senkit sem enged magához.
Marcus elképzelte magát egy ilyen gyönyörű ló mellett, hogy milyen csodálatos társ lehetne egy ilyen szépségből.
– Mi a neve? – kérdezte végül le sem véve szemét a lóról, akinek szőre bár kissé piszkos volt, de még így is gyönyörű volt a látványa.
– Unhopeful. – válaszolt Stephan.
– Lehetne, hogy ő..... – kezdte Marcus de nem fejezte be. Úgy érezte, túl nagy kérés lenne ez.
– Tudod fiam, ez a ló nagyon sokat ér nekem, még akkor is, ha magam sohasem lovagolhattam rajta. A csikóit mind jó pénzért tudom eladni. Mindazonáltal megígértem, hogy bármelyiket választhatod. Így csak egy egyességet ajánlok. Ha a ló is úgy akarja, hogy a tiéd legyen, akkor magaddal viheted. Meg kell próbálnod közeledni hozzá. Ha elfogad téged, akkor a tiéd. Más esetben másik állatot kell választanod. Áll az alku? – nyújtotta a férfi kezét Marcus felé.
– Áll! – vágta rá a fiú és kezet rázott a férfival.
Stephanie megkereste mindkét Kaulitzot, és alapos fejmosásban részesítette őket a nem megfelelő viselkedés hiányáról. Mindketten szépen végighallgatták, aztán inkább ráhagyták a dolgot. Stephanie heves szitkozódások között hagyta el mindkettejük szobáját, és eltűnt a lépcsőfordulóban.
Tom és Bill egész délelőtt magába fordulva üldögéltek szobáikban. Leginkább egymásra haragudtak. Tom egy kicsit Marcusra is, de inkább elvetette az ötletet, hogy rákérdezzen a fiúnál is, mi is történt közte és öccse között az istállóban. Amúgy is letagadná. És különben is mi köze hozzá. De ha Bill megteheti, akkor ő miért nem? Igen. Ez lesz a megfelelő bosszú. Ha Stephaniet vinné ágyba azzal csak azt bizonyítaná, hogy Billnek volt igaza, és őt még mindig gyengéd érzelmek fűzik a lányhoz. Viszont ha elveszi öccse szeretőjét, azzal többet érhet el! Igen! Ezt fogja tenni! Ezzel csendben elhagyta a szobáját.
Marcus el is kezdte mindjárt a ló bizalmának megszerzési kísérletét. Stephan beengedte a karámba, ahol szinte azonnal lovak állták körül bizonyára némi finomságot várva a fiútól. Marcus azonban rájuk sem nézett. Végig egyenes a krémszínű csődört látta maga előtt. A ló egyenesen a fiú szemeibe nézett. Gyönyörű csókaszemei a fiú tekintetébe meredtek. Nem mozdult. Nyugodtan várt.
Már csak méterek választották el őket egymástól, mikor a ló kilőtt. Elgaloppozott a karám túlsó végébe, ott pedig, mintha csak kiröhögte volna a fiút, felágaskodott, és nyerített.
Marcus nem értette a ló őt nem támadta meg. nem ellenségeskedő volt, inkább úgy tűnt, csak szórakozni akar. A gyerek nem próbálta meg ismét megközelíteni. Eszébe jutott valami, ami bizony minden lóban megtalálható. Ami nem más, mint a hihetetlen kíváncsiság. Gyorsan visszaszaladt a karám bejáratához, ahonnan Stephan már eltűnt. Amennyire csak bírt annyira sietett a házhoz, belépve pedig beleütközött Tomba.
– Hova-hova kicsikém? – ragadta meg a fiú karját az idősebb Kaulitz.
– Én csak Georg-ot keresem. Kérnék tőle valamit... – sütötte le tekintetét a fiú.
– Most én akarok tőled valamit! – kapta fel Tom a fiút, és tenyerével betapasztott a száját, mielőtt megszólalhatott volna. – Ha viselkedsz, előbb szabadulsz! – vitte ki a fiút, egyenesen az istálló felé.
Marcus persze próbált ellenállni, rugdosódott, és ütötte Tom karját, de túl erősen szorította ahhoz, hogy bármilyen hatást elért volna vele. Tom egy üres bokszig vitte, ahol csak letette a sarokba, és magukra csukta az ajtót.
– Tudom, hogy Bill csinált itt veled valamit. – guggolt le a fiú elé Tom. – Áruld el nekem, mi volt az.
– Tom.. én..
– Csak a kérdésre válaszolj! – lett keményebb a férfi eddigi lágy hangja.
– Rákényszerített, hogy szopjam le... – bámult a szalmába Marcus
– Értem. – bólintott Tom. – Én nem akarlak kényszeríteni, szerintem már magadtól is menni fog.
– Tom, kérlek ne tedd ezt.
– Shh! – tette mutatóujját a gyerek ajkai elé Tom. – Nem fog sokáig tartani, de ezt meg kell tenned.
Marcus szemei könnybe lábadtak. Nem volt ereje ellenkezni. Ha hagyja magát, előbb szabadul. Csendesen bólintott, és remegő ajkakkal ennyit mondott: Megteszem.
A férfi nem szólalt meg. Feltérdeltette a fiút, és kigombolta a nadrágját, majd letolta a térdéig az alsójával együtt. Marcus undorral bár, de szájába vette Tom férfiasságát, és most nem kellett fulladoznia. A férfi gyengéden ringatta csak a csípőjét, és minden mozdulatnál nyögött egyet. Marcus tette, amit tennie kellett. Igyekezett, hogy minél gyorsabban kielégíthesse Tomot, és visszatérhessen Unhopeful-hoz.
Tom nyögdécselt és remegett. Hímtagja kegyetlenül kemény volt, és lüktetve várta az orgazmust, ami perceken belül bekövetkezett. A fiú torkát, és száját elborította az undorító nedv, amit a férfi adott ki magából. Ezúttal nem nyelte le. Kiengedte Tomot a szájából, majd a szalmára köpött.
A férfi nem vonta kérdőre miért nem nyelte le, egyszerűen előhúzott egy zsebkendőt, megtörölgette az altestét, felöltözött és távozott.
Marcus remegő lábakkal felállt, kézfejével megtörölte a száját, majd a boksz falának dőlve sírva fakadt. A bánat rázta a vállait, és kegyetlenül szorította a szívét. A szomszédos állásból Blood átdugta hozzá a fejét, és megbökdöste a fiú karját. Marcus közelebb lépett hozzá, és magához ölelte a hatalmas fekete fejet. A ló nem ellenkezett. Hagyta, hogy Marcus könnyekkel áztatott arcát az ő pofájához szorítsa.
– Bárcsak elmehetnék innen... – suttogta az állatnak, mikor zokogása kicsit csillapodott. – Bár hagyná Unhopeful, hogy felüljek rá, és akkor elmennék innét. Nem akarom többé látni az ikreket...
Tom megkönnyebbülve lépett be a szobájába. Nagyon régen nem volt már orgazmusa, és úgy érezte ez a néhány percnyi élvezet egy kicsit visszaadott neki az életéből. Ránézett a falon lévő órára, amely pontosan tíz órát mutatott. Még maradt két órája délig. Úgy döntött ez alatt kicsit felbosszantja ikrét, ezért az ő hálója felé vette az irányt.
Marcus a sírástól kicsit megkönnyebbült. Nem akart még egyszer összefutni Tommal. Akart kérni egy almát azok közül amit a konyhában látott Unhopeful számára, de nem kockáztatta meg. Inkább kivett a takarmányosból egy maroknyi zabot, és a zsebébe szórva azt, visszaindult a karámhoz.
Ahogy megállt a kerítés mellett, rögtön keresni kezdte szemével a krémszínű csődört. Hamar meg is találta. Ugyanott álldogált, ahol hagyta. Bemászott a kerítésen, pár métert sétált előre, majd megállt, és leült a fűbe. A ló minden mozdulatát követte. Izmai készen álltak a futásra, de mikor a fiú letelepedett ő is ellazult. Marcus belenyúlt a zsebébe, és előhalászta belőle a zabot. Tudta, hogy Unhopeful érzi a takarmány édes illatát, és nem tudja majd megállni, hogy ne kérjen belőle. Marcus kinyitotta a tenyerét, és elkezdte megszámolni a zabszemeket. Egy, kettő három... tíz, tizenegy.
Így nem nézett a lóra, viszont tisztán érezte, hogy az állat most is őt figyeli.
De nem nézett fel. Tovább számolt, és közben várt. Húsz, huszonegy... Aztán valami eltakarta előle a napot. Maga elé pillantott, és két fehér, azaz négy fehér lábat látott maga elől. Óvatosan, fel sem nézve kinyújtotta nyitott tenyerét. Erre megjelent előtte Unhopeful feje, és puha ajkaival felszedegette a zabszemeket a fiú tenyeréből. A takarmány gyorsan eltűnt, de a ló nem ment el. Még várt valamit. Egy pillanatra összetalálkozott Marcus tekintete a lóéval. Ekkor mindent meglátott. Unhopeful régen rodeós lóként dolgozott. Egyszer egy bika rá, és a gazdájára támadt. A férfi aki lovagolta rögtön leugrott róla, és kimászott az arénából a lovat azonban magára hagyta egyedül a bikával. A csődör ekkoriban még a Legenda nevet viselte. Próbált küzdeni a bika ellen, ám az kilökte őt az arénából. Marcus csontrepedés, és a ló sikolyának hangját hallotta a fejében. Ekkor szakadt meg kettejük közt a kapcsolta. Unhopeful, pedig hátrált pár lépést.
– Már értem. – állt lassan talpra a fiú. – Cserbenhagytak téged. Elvesztetted a hitedet az emberekben.
Ahogyan én is. De nem kell félned. Mostantól nem hagylak el! – nyújtotta a ó felé tenyerét Marcus. Unhopeful pedig olyat tett amit az utóbbi hónapokban soha. Megbízott egy emberben. Előrébb lépett és orrát a fiú tenyeréhez dörzsölte. Marcus a másik kezével is megsimogatta a ló fejét, majd egészen közel állva hozzá, átkarolta a nyakát. Unhopeful nem ellenkezett. Fejének súlyát Marcus vállára helyezte, és lehunyta a szemeit. A gyermek olyan nyugalmat árasztott magából melyet az állat,képes volt befogadni.
– Ne félj barátom. Nem leszel többé egyedül. – suttogta.