Vampire Twins

25.rész - Áldozat

  Bill idegesen, remegő kezekkel rángatta magára a nadrágját. Az orgazmus sokat kivett belőle, de Christian végig csak vigyorgott, ahogy elnézte, miként szerencsétlenkedik a sliccével.
– Befejeznéd végre a vigyorgást?! – rivallt rá a fekete hajú, mikor megunta a dolgot.
– Persze, majd befejezem, ha te is befejezed a szerencsétlenkedést.
– Nagyon vicces! – forgatta a szemeit Bill, és végső simításként a nadrágjába tűrte az ingét.
Ezzel be is fejezte a Christiannal való társalgást, és elindult vissza, a bátyához. Tom a jelentet nem is sejtve üldögélt a helyén. Ölében Lilivel. A kislány mélyen aludt. Forró lélegzete Tom nyakát csiklandozta, és minden kilégzésnél megrázkódásra késztette a férfi testét. Tom furán érezte magát, hogy ezt hozza ki belőle a lány lélegzete, de nem érezte ezt rossznak. A kocsi, amelyben utaztak a lánnyal, üres volt. Rajtuk kívül mindenki vacsorázott, így Tom nem érezte magát zavarban kavargó érzelmei miatt. Egy kicsit szorosabban ölelte magához Lilit, amitől az mocorogni kezdett.
– Tom... Valami...baj van? – nézett fel álmosan a férfi arcába.
– Nem, semmi baj. Nem akartalak felébreszteni, bocsánat. Aludj tovább nyugodtan. – simogatta meg a férfi a kislány sötét szőke haját.
– Én...olyan furcsát álmodtam.. Azt, hogy eltűntél...Nem voltál mellettem...- bújt jobban a férfi nyakába Lili.
– Csak egy álom volt.. itt vagyok..- Tomnak tetszett, ahogy a kislány hozzá bújt. Jó érzés volt, hogy az aprócska vámpír nála keres védelmet.
Lili azonban nem érte be ennyivel. Kiegyenesedett Tom ölében, és megpuszilta férfit. Nem ott, és nem úgy ahogy a kislányok a felnőtteket szokták. A lány nem Tom arcát, hanem az ajkait vette célba. Rövid de annál kellemesebb puszit nyomott a forró ajkakra.
– Tom.. Most haragszol?- kérdezte Lili, elszégyellve magát Tom meglepett arca láttán.
– Nem, nem haragszom.. – mosolyodott el végül az idősebbik Kaulitz, és úgy érezte elönti a boldogság.
– Akkor jó! – mosolygott szélesen a kislány, majd nyújtózott egyet. Tom is megtette ezt, kissé elgémberedett attól, hogy egy kemény padon, ülve aludt.
– Tom. Elkísérsz engem oda, ahol aludni szoktam? Azt hiszem még pihennék egy kicsit.
A férfi rábólintott, és együtt indultak el a hálókocsiba, ahol a legfáradtabbak kipihenhették magukat.
Lefektette a kislányt az ágyára, és betakarta, de Lilian nem engedte neki, hogy elmenjen. Bár Tom nem is akarta otthagyni, tetszett neki, hogy még marasztalják is.
– Feküdj ide mellém jó? – fogta meg a kezét az aprócska vámpír. Ő pedig nem ellenkezett, levette a cipőjét, és a kislány mellé feküdt. Azonnal visszabújt a nyakába, mint ahogy nemrég a padban tette. Tomnak tetszett, hogy hirtelen megint szükség van rá. Billt is védenie kellett, természetesen, de mostanra már neki is lett annyi esze, hogy ne féljen a saját árnyékától.
Bill éppen őt kereste, de persze, hogy nem találta sehol. Az összes kocsit végignézte, ahol sejtette bátyját, de mindig tévedett. Ideges volt, ezért kérdezősködött, de a többiek csak annyit mondtak, majd előkerül. Bill végül visszament a lovához, szerencsére Chris addigra már elment. Blood sem viselkedett vele akkor valami kedvesen. Felcsapta a fejét, félig felágaskodott, majd visszadobbant a deszkákra, és szúrós tekintettel nézett a gazdájára. Érezte rajta az idegen, Christian szagát, és ez felbőszítette.
– Mi a baj nagyfiú? Csak nem féltékeny vagy? – nyújtotta lassan a kezét Bill az állat felé, azonban nem várt jutalmat kapott ezért. A ló gyorsan, még mielőtt visszahúzódhatott volna, kinyújtotta a nyakát, és az alkarjába mélyesztette tűhegyes fogait. A fiút megcsapta a vér szaga, mely átitatta az ingujját, és lecsöpögött a szalmára. Blood szürcsölt egy keveset belőle, majd visszahúzta a fejét. Bill karján nagy seb tátongott, és hitetlenkedve bámulta azt. Hol a sebre, hol a lovára nézett, és úgy érezte, az összes barátja magára hagyta. Blood volt az, aki rajta kívül tudta, olyat tett, amit nem lett volna szabad. De a ló volt az egyetlen, aki ezt keményen tudatta is vele.
Christian az apjával és még pár személlyel az étkezőkocsiban tartózkodott. Hevesen vitatkoztak jelentéktelen dolgokról, például arról, hogy manapság mennyit kér a mészáros tőlük, ha jófajta marhahúst kérnek, vagy, hogy mennyire elszemtelenedtek a barátaik, amikor éppen kölcsön akartak kérni. Chris inkább nem folyt bele az értelmetlen szócsatába, inkább csak figyelt, hátha valaki felvet valami komolyabb témát is. Később aztán egy vele egykorúnak látszó fiú felszólalt.
– Szerintem most komolyabb dolgokról kellene beszélgetnünk. – mondta. – Először is arról, hogy a két fiú, akik végül is a parancsnok gyerekei, egyáltalán nem értenek a harchoz. Túl nagy köztük a végletesség. Ahogy megismertem őket, Bill egy szerény és gyámoltalan egyén, Tom viszont csak a saját feje után megy, és ha ahhoz van kedve, még a téglafalba is beleköt.
A fiú szavait elismerő morajlás fogadta a társaság többi részéről, és intettek neki, hogy folytassa.
– Szóval amondó vagyok, hogy tökéletesen felesleges bajba kevernünk őket azzal, hogy elvisszük őket egy olyan közegbe ahol nem képesek életben maradni. Így azt javaslom, hogy a tanács fontolja meg, miszerint a következő pihenő helyen, ahol feltöltjük tartalékainkat, tegyük ki őket.
– Ez mind szép és jó. – vágott közbe Christian – csakhogy maga a parancsnok hívatta magához a fiait. Látni akarja őket, és ezen felül, nem akarja azt sem, hogy kimaradjanak a harcból, még akkor sem ha ilyen ostoba és harcképtelen vámpírokat senki sem látott.
– Christian, édes fiam, te ne ócsárold a feljebb valóidat. – szólt rá az apja.
– Feljebb való? Apám ezek még azt sem tudják mi fán terem a fájdalom. Olyan elszigetelve éltek éveken keresztül, hogy a fajtájukból egyetlen példányt sem láttak! Amikor Stephanie megtalálta őket, majdnem meghalt. Ez pedig nevezetesen Tom tudatlanságának tudható be, hogy még a saját fajtársát sem képes felismerni. Pedig már az illatunk is más, mint egy Homo Sapiens- é.
– Fiam, ebben lehet, igazad van, de ettől függetlenül mi Jörg akaratát teljesítjük. Ha meg akarja öletni a fiait az már nem a mi dolgunk.
– Én úgy tudom gyakorlatilag az egyikkel ezt is fogja tenni. Véráldozatot akar, hogy a következő gyermeke szép, és egészséges legyen.
– Kíváncsi vagyok, végül melyik fiút fogja választani. – gondolkozott hangosan Chris.
– Bizony, ő maga mondta, hogy a gyengébbik ikret fogja feláldozni. Így tippem szerint Bill lesz. – bólintott a fiú apja.
– Ez akkor kegyetlenség! – csattant fel az egyik tanácstag, mire a másik rögtön leintette.
– Te magad is tudod Lucius, hogy a vámpír családokban nem születhet ikerpár. Ez pedig az átok miatt van.
– Átok? Miféle átok? – telepedett közelebb a szőke, hogy mindent jól halljon.
– A vámpíroknál ritka, hogy az ikrek megszülethessenek. Általában már az anyaméhben elpusztítják egymást, vagy pedig csak az egyikük marad életben, de az is maximum egy-két éves koráig élhet, ugyanis a testvérük elátkozza őket, hogy ne élhessenek tovább.
– Ez elég hihetetlennek hangzik. Egy csecsemő is lehet gonosz?
– Egy emberé talán nem, de egy vámpíré, főleg ha iker, akkor igen. – bólintott a tanács feje.
– Elég ostobán hangzik ez az egész. Akkor miért maradtak meg mind ketten?
– Ezt magam sem tudom, talán mert ők szerelemből születtek, és nem muszájból, de annyi biztos, hogy Tom jóval nagyobb erőt képvisel, mint Bill, ezek szerint az ő kegyelmén múlt, hogy az öccse életben maradhatott. Így az átok nem lépett érvénybe viszont lett egy kevésbé erős gyerek is.
– Akkor mégsem kizárt, hogy Jörg feláldozza Billt, hiszen sohasem lesz teljes jogú vámpír.
Erre mind rábólintottak. Azonban azt senki sem sejtette, hogy Bill mindezt kihallgatta, és ettől fájdalom, és düh öntötte el egész lényét. A karján lévő seb már gyógyulásnak indult, hálát adhatott a vámpírok ezen képességéért. Bár most inkább átkozta azt a napot, amikor vámpír család gyermekeként jött a világra. Igazából mindig is sejtette, hogy a bátyja sokkal jobb életre van ítélve mint ő. Igaz, hogy okos volt, és igaz, hogy mindig apja kedvében próbált járni, de lelke mélyén eltemette azt, amikor télen, hét éves korukban majdnem belefulladt a jeges tóba. Az edzést tartották kint, Tommal meztelenül kellett átúszniuk. Tomnak könnyedén ment, mintha nem is érezte volna, a csontig hatoló hideget. Bill azonban fázott, gyenge volt, és a tó közepén ragadt. Hiába próbált úszni, érzéketlen tagjai nem vitték sehová. Kiabált az apjának, hogy segítsen, amikor süllyedni kezdett.
Bátyja addigra már átért, de amikor észrevette öccse szenvedését, vissza akart érte menni. Azonban Jörg megragadta a karját és visszarántotta.
– Nem mentheted meg azt, aki képtelen az életre! – ezt Bill is jól hallotta. Akkor feladta. Engedte magát süllyedni, ám ekkor valaki megragadta. Tom volt az. Kivonszolta a partra, és magához ölelte.
Az apjuk ekkor mindkettőjüket alaposan elverte, és három napig egyikük sem kapott enni. Ezek után soha többé nem vitte magával edzeni Billt. Csak Tomot. Rosszul is esett neki, hogy a saját apja hagyta volna meghalni. Ezt az emléket már rég eltemette magában, ám most a felszínre bukott. A tanácsnak igaza volt, ha Tom, akkor nem menti meg, elpusztult volna. Soha sem jött rá, hogyan győzte meg apját, engedje megmenteni őt. Talán nem is engedte, csak kirántotta magát valahogy a karjából, és visszaugrott érte. Aznap este Tommal egy ágyban aludtak. Bill teljesen kihült, és ha ő nem melegítette volna, talán nem is élte volna túl azt az éjszakát. Még emlékezett mit mondott neki Tom, azt, hogy bármi is történjék, ő nem fogja hagyni, hogy elsüllyedjen...