Vampire Twins

23.rész - Vonaton

Hajnali öt órakor mindenki készen állt az útra. Marcus nagyon elszomorodott, mikor megtudta, itt kell maradnia. Bill megfelelő búcsúban részesítette, és megígérte, ha visszajön, együtt töltenek majd minden szabad időt. Tom a búcsúzásban inkább nem vett részt, helyette a csomagokat segítette felpakolni a nagy szánra, amit Stephan legnagyobb lova Angus húz majd el a vonatindulási pontjáig. A fekete shire magasra tartotta hatalmas, fehér lámpással ékesített fejét, jelezvén, hogy hamarosan itt az indulás ideje. Az ikreket csak George kíséri majd el, ő vezeti a szánt, még a fiúk mellette haladnak majd lovaikon. Az előkészületek végeztével, útnak indultak. Georg gyors haladásra késztette a nehéz lovat. Bill-ék lépést tartottak a szánnal, hátasaikon. Hamarosan, meglepő módon csatlakozott hozzájuk Christian, gyönyörű fehér lován. Nem közlekedett gyakran lóháton, de ez lovas készségén nem látszott.
– Tegnap szóltam az érintetteknek a vonatindulási idejét illetően. Pár emberem már ott is van. Megerősítették, hogy két óra múlva indul. Szóval kicsit rá kell gyorsítanotok. Én és Hurricane előre megyünk. De igyekezzetek pontosan érkezni. – mondta el ezt Chris, majd gyorsabban, mint a szél elvágtatott.
– Még a lovaik is szeles jószágok. Nem gondolod Bill?- nevette el magát Tom, de öccse komoly arckifejezése, lehervasztotta mosolyát.
– Meglep, hogy még most is viccelődni van kedved. – rázta a fejét Bill, majd Georghoz fordult. – Mennyi ideig tart az út?
– Ilyen tempóban akár másfél óra is lehet. – vont vállat az inas.
– Fel kell gyorsítanunk a lépteinket. Vagyis, a lovaink lépteit. – morfondírozott Tom. – De hogyan?
– Ti tudtok gyorsabban menni, de Angust nem csak a saját súlya, de a szán is visszahúzza.
– Átadhatsz nekünk pár holmit a szánról. Blood remek teherszállító. Erős és gyors.
– Biztos vagy ebben Bill? – fordult öccséhez Tom.
– Persze!
A csapat így megállt, pár csomag pedig a fekete mén hátára került. Valamivel gyorsabbak is lettek, rövidebb vágtaszakaszokat is tudtak tartani, még Georg sem maradt le nagyon a szánnal.
Körül-belül egy óra alatt megjárták az utat. Hosszú vonat állt a síneken, egyenesen mutatva az utat, London felé. George lepakolt a szánról, pár ember segítségével, és felpakoltak a tehervagonokra. A lovakat is bevezették az állatok számára kialakított vagonba, majd maguk is felszálltak. Többen összegyűltek egy helyen, és beszélgettek. Az ikrek is csatlakoztak hozzájuk. Egyetlen ismert személy volt közöttük, Christian, aki lelkesen ecsetelte a szélvámpírok tökéletes harctudását.
– Még mindig olyan hencegő vagy Christian? – lépett előbbre egy idősebb férfi. – Azt hittem, ezt elnőtted 100 év alatt, de úgy tűnik, te javíthatatlan vagy.
– Elnézést mester. Mindent, amit tudok, tőled, és a klánomtól tanultam. Tisztelem bölcsességedet. – hajolt meg a fiú.
Billnek szinte leesett az álla. Az oly neveletlen Windstorm fiú, megalázkodóvá válik, ha mestere áll előtte. Azonban még meg sem tudott mozdulni, az öreg férfi már előtte állt, és őt méregette.
– Igazán hasonlítasz apádra fiam. Bár ő keményebb kötésű, mint amilyen te vagy, mégis, pont olyan vagy mint édesapád. És persze a testvéred is. Örülünk, hogy ti is csatlakoztok fogyatkozó csapatainkhoz.
– Uram, apánk, ugye épségben van? – Tom is igen tiszteletteljesen tette fel ezt a kérdést. Talán ő is érezte az erőt, ami a mesterből áradt.
– Úgy tudom igen. Pár napja Christian úgy nyilatkozott, épségben van. Legalábbis addig amíg az eszére hallgat.
– Uram, a harc kimenetele, a mi javunkra lesz?
– Ezt nem tudhatom Bill. Nem látunk a jövőbe, de az bizonyos, hogy bármelyik csapat is győz, lényegében mindnyájan veszítünk.
Billben ez a mondat talán örökre megmarad. A vonatindulásra készen volt, pontosan reggel hétkor. A fiúk elköszöntek Georgtól, sok sikert kívántak egymásnak, majd az utazás megkezdődött. Csikorogva, nyekeregve, megindult a szerelvény Anglia felé.
A vonat teljes legénysége elnyugodott, néhányan aludtak, a többiek egyszerűen csak elfoglalták magukat. Bill az apjától kapott bőrkötésű könyvbe írta le az eseményeket. Mindent le akart jegyezni, hogy ha egyszer véget ér ez a rémálom, legyen mi emlékeztesse, a béke természetes állapotnak tűnik, annak érezzük. De a földön dúlhat háború és viszály is. Nevelgessük a békét úgy, mint szép fát, had rügyezzen, s soha se legyen kivágva háborúnak kardja által.
– Szerinted lesz ennek valaha is értelme? – szólalt meg hirtelen Tom, aki már igen régóta csendben üldögélt öccsével szemben.
– Istenemre mondom testvérbátyám. A háborúnak értelmet adni, épp oly értelmetlen, mint az énekesmadarat kalitkába zárni. Mert lehet magyarázni, mit miért teszünk, de az indokok sem tehetik ezt helyessé.
– Benned egy költő veszett el testvéröcsém. Csakhogy, ez mind kevés. Meglehet írni harcokat, regékben, vagy rímekben is, de akkor sem lesz más, mint ami.
– Sajnos ez így van. – bólintott Bill, és kinézett a fagyos tájra. A fák, és bokrok suhanva tűntek el mellettük. – De minden változik. Ahogy a telet is tavasz váltja majd fel, úgy válthatja ki a háborút, a béke.
– Reménykedjünk benne. – bólintott Tom. – Egyébként, most kezdem igazán érezni, miként lesz a kíváncsiságból félelem. Pedig bátornak kellene most lennem.
A bátorság nem a félelem hiányát jelenti, hanem a döntést, hogy van fontosabb dolog is, mint a félelem.
– Ez most jólesett. De valahogy nem érzem magamban azt az erőt, ami ehhez kellene.
– Higgy nekem Tom, idővel érezni fogod. Mindenki fél ettől. De tennünk kell a dolgunkat. Neked is, és nekem is. Mindenkinek. Egymásért vagyunk itt. A klánokért, a családunkért, a fajunkért.
Ehhez már nem szólt hozzá az idősebb. Félelem lángolt a bensőjében, de bátorságot adtak neki öccse szavai. Még nincs minden teljesen elveszve. Még nincs.

                                                                                             ***

George időközben hazaért, beszámolt az útról, és arról, hogy a vonat elindult. Stephanie rettenetesen ideges volt. Aggódott a fiúk miatt, de leginkább azért, mert neki itthon kellett maradnia. Bácsikája hiába is próbálta csillapítani, a beszélgetés vége, egyenlő lett egy porcelánváza végítéletével. Stephanie dühében a falhoz vágta, ahol apró darabokra robbant. Stephan ekkor elzavarta a lányt, hogy máris kezdje meg Marcus tanítását, ugyanis legkésőbb két hónap múlva az ikrek után akarja küldeni őt. Természetesen akkor már Stephanie is vele tarthat. Ezt megtudva a lány alázkodóan, többször is, bocsánatot kért a váza miatt, aminek darabjait, ő maga szedte össze.
A délelőtt folyamán meg is kezdte a fiú oktatását.
                                                                                             ***
A fiúk lassan, komótosan haladtak Anglia felé. A nap lassan délre járt, így asztalhoz ülhettek ebédelni. Marhasültet ettek, és vért kaptak inni. Bill egyszerűen, akkor undorodni kezdett ettől. Itta a vért a pohárból, de nem tudta, kié, mié lehet a vörös folyadék. Viszont energiát adott neki, és ez volt a fontos. Undorodva bár, de megitta az egészet, ahogyan a többiek is megtették ezt. Voltak akik újabb pohárral kértek. Billt ettől elfogta a hányinger. Ő sohasem ivott többet annál, ami életben tartotta. Nem is bírta volna.Száját húzva felállt az asztaltól, megköszönte az ételt, és hátrament a lovakhoz. Sok vagonon kersztül ment, mire megtalálta őket. Blood is éppen az ebédjét fogyasztotta, teljes nyugalomban. Bill odalépett mellé, és megsimogatta. – Tudod, te vagy az egyetlen élőlény Tomon kívül, akihez igazán kötődöm. Veled mindent megoszthatok, és tudod, most nagyon félek..
Az állat nem válaszolt, de megérintette gazdája tenyerét.
– De azért örülök, hogy végül Marcus nem jött velünk. Veszély leselkedik ránk, mindenütt. Csak abban bízhatunk, ha lesz elég erőnk mindehhez.
Bill sokáig beszélt a lovához, ő pedig hallgatott. Érezték mindketten, hogy az igazi változások most kezdődnek. Sok mindent hagytak a hátuk mögött. Jövöjük bizonytalan, és ködös volt, mint a vonat körül kószáló téli levegő. Bill egy idő után nekitámaszkodott a vagon egyetlen ablakának, és ott bámult kifelé. Néha, látott szarvasokat, melyek ahogy meghallották a vonat hangját, nem szaladtak el, csak kíváncsian billegették füleiket. Majd, amikor megunták a robajt, tovavágtáztak vékony lábaikon.
Ő valahogy csodálta ezeket a lényeket. Sokkal erősebbek, mint amilyennek látszanak. Vékonyak, de gyorsak. Kecsesek, de mégis van bennük energia. Ugyan legtöbbször félelemből cselekszenek, de Bill tudja, hogy egy dühös szarvasbika, bizony tud sérüléseket okozni, még a vadászoknak is.
Sokat szokott ezen merengeni. Anyja mindig arra tanította őket, hogy bizonyos dolgokat, tisztelni kell. S soha nem szabad elfeledni, mi is, ahogy a szarvasok, örök prédák vagyunk.