Vampire Twins

22.rész - Előkészületek

Nagy csend honolt a kastély kőfalai között. A levegő sem mozdult, szinte feszült volt ez a nagy hangtalanság. Mindenki aludt, aki pedig nem, az is hallgatott a saját vackán. Tom legalábbis ezt tette. Bánkódva emelte az ablak felé fáradt tekintetét. A hold fénye gyengéden telepedett barna szemeibe, befészkelte magát, akár egy gondolat. Kelletlenül felállt, és megállt az ablak előtt. Egy hosszú percig
csak bámulta a holdat, majd kitárta az ablakszárnyakat, és beleszippantott a hűvös levegőbe. Ekkor azonban erős szél lökte hátrébb az szobában, amitől elvesztve egyensúlyát a padlóra zuhant. Egy kicsit megszédült, de végül sikerült rávennie magát, hogy felüljön. Azt hitte káprázik a szeme mikor észrevette az ablakpárkányon üldögélő szőke fiút.
– Te meg.... ki vagy te?
– Elnézést a belépőért, de tudod a szél az szél. A nevem Christian, Christian Windstorm. A szél vámpírjainak hercege vagyok, az én apám a legfőbb vezér a fajtánkban.
– Nem a családfádat kérdeztem, hülye! – fogtam a fejét Tom.
– Ne legyél modortalan, mert visszhanggá változtatlak! – förmedt rá Chris.
– Nagyon félek! – vigyorodott el Tom. – Különben meg mit akarsz?
– Csak gondoltam meglátogatlak téged is! – állt fel a szőke, és nyújtózkodott egyet. – Na hát te még alacsonyabb vagy mint az öcséd.
Christiant mindennek lehetett nevezni, de alacsonynak egyáltalán nem. Sokkal magasabb volt mint Tom, és ez kicsit feszéjezte az idősebb Kaulitz-ot.
– Christian. Te hány éves vagy? – bukott ki belőle a kérdés.
– Közelebb vagyok a kettő százhoz, mint a százhoz. – vigyorodott el a szőke.
– Én még csak 23 vagyok... – rázta a fejét Tom.
– Tudom, de hidd el, száz felett már gyorsan jár az idő. – veregette meg bátorítóan Chris, a fiú vállát.
– Apád is ilyen fiatalnak néz ki mint te?
– Igazság szerint azért ötszáz év fölött a vámpírok is változnak egy kicsit. Apám valamivel magasabb ,mint én,és kicsit öregebbnek tűnik, noha a vámpírok sohasem lesznek olyanok mint az emberek. Harminc évnél egyikünk sem tűnik idősebbnek, ha az emberi fajhoz mérjük az öregedésünket, bár mint te is tudod, ez nem lehetséges.
– Igen érdekes dolog ez. – jegyezte meg Tom.
– Ahogy mondod. Még a saját fajunk sem ismeri a korlátokat.
– Ezek szerint, még mi sem tudunk mindent? – vonta fel szemöldökét Kaulitz.
– Ahogy mondod. De nem cseverészni jöttem, fontos hírekkel szolgálhatok a frontról.
– Miféle hírekkel? – foglalt helyet Tom az egyik fotelban.
– Nos, – ült le vele szemben Chris – az apátok vezetésével a csapat eddig vissza tudta tartani az embereket attól, hogy az elmenekített családok után eredjenek. Mivel az asszonyokat, és a gyermekeket, evakuálták Angliából. Viszont eddig nem történt változás. Az emberek is veszítettek pár főt, és a vámpírok is. Mondhatni egy helyben topogunk. Viszont bármily hihetetlennek is tűnik, páran az emberek közül, átálltak apádhoz.
– Micsoda? – döbbent le Tom.
– Ahogy mondtam. Megunták, hogy állandósan el akarják pusztítani a fajunkat, így átálltak hozzánk. Köztük két lány, akik eddig a legtöbbet segítettek.
– Lányokat vinni a harcmezőre? Ráadásul emberi lényeket? Az apám kezdi elveszíteni a józan eszét.
– Én nem így látom. Sokkal inkább ez lesz a béke megteremtésének első szakasza.
– Az, hogy összeállunk az emberekkel?! – kelt ki magából Tom.
– Tom ne ordíts! Ezzel nem segítesz! Te is tudod, hogy a háború nem tarthat örökké!
– Az örök életűek számára igen. Előbb utóbb az emberek megöregszenek, és akkor úgy is vége lesz.
– Nem fogunk több évet várni a békére Kaulitz! – állt fel Christian. – Most távoznom kell, te pedig mérlegeld az előbbi kijelentésedet. Bár ha szerinted így kell megnyerni egy háborút, akkor jobb, ha nem is találkozunk a harcmezőn. De azért, viszlát! – ugrott ki az ablakon a fiú, ami hangos csattanással becsukódtak mögötte az ablakszárnyak.
***
Bill kissé kómásan ébredt. Marcus már nem feküdt mellette. Persze meg is értette. Ő is vámpír. Az éjszaka gyermeke, a hold pedig már fent van az égen. Hirtelen megpróbált felülni, mire fájdalom nyílalt, az altestébe. A dereka mozdulni sem akart, a ma éjszaka pedig nem le sem tud majd ülni. Mindennek ellenére, a nap jól fejeződött be, Marcus mellett. Bill a gondolatra elmosolyodott, majd lassan felállt. Mozgása szakadozott, ügyetlen, nem vámpírhoz illő volt ezekben a pillanatokban. A fürdőben ellenőrizte, vajon véres lett e, majd nyugtázta, hogy e téren rendben van.
Magára kapkodta megfelelő öltözékét, és úgy döntött fájdalmai ellenére megkeresi Marcust, és kimegy vele az istállóhoz, meglátogatni Blood-ot.
Nehéz lesz ez az éjszaka... – gondolta, miközben elhagyta a szobát.
***
Mindeközben a ház falai között, teljesen csend volt. Kegyetlen, és gyilkos csend. Semmi sem mozdult. Tom ült ott, és hallgatta ezt. Gondolataiban saját mondatai hangzottak vissza. Érdemes e vajon emberekkel szövetkeznie a vámpíroknak? Hihetnek e nekik? Hiszen az emberek pusztították el Marcus családját. Ők az okai a háborúnak, és mégis, hinnünk kell nekik? Tom megrázta a fejét.
Nem, lehetetlen, hogy ő valaha is higgyen ezekben. Nem fog asszisztálni a saját sírjának ásásában holmi béke kedvéért. Ő tud harcolni. Élete hosszú századokra nyúlhat még. Képes megvívni a harcokat, ha kell. De csak az apja oldalán.
Bill mindeközben leosont a lépcsőn, és betért a szalonba. Üres volt. Csak a kandallóban fodrozódtak a tűz lángjai. Úgy látta, hamarosan már ez sem lesz itt, így gyorsan dobott rá két fahasábot. A tűz újult erővel lobbant fel. A fiú töltött magának egy pohár italt a pulton lévő üvegből és beleszagolt. Vodka. Kiitta az egészet, majd rázkódva letette a poharat. Az alkohol marta a nyelőcsövét, viszont felrázta a tagjait. Épp úgy, mint az új fa a lángot. Új erőt adott neki ahhoz, hogy tovább égjen.
A fiú továbbállt. Elhagyta a szobát, és a kastélyt. A levegő kellemesen hűvös volt. Hideg, de kellemes. Ahogy átvágott az udvaron az istálló felé, csak a hó ropogása hallatszott a lábai alatt.
Gyorsan lépett be a nagy, fából készült épületbe, és meglátogatta lovát.
– Szia, nagyfiú. – köszönt, és megvakargatta hátasa izmos nyakát.
– Bill? – lépett elő Marcus szemét dörzsölgetve a sötétből.
– Szóval itt vagy? – mosolyodott el Bill.
– Igen. Sajnálom, hogy otthagytalak. De szerettem volna egy kicsit beszélgetni a lovaddal.
– Semmi baj, megértelek. Jó társaság tud lenni az, aki mindig meghallgat.
– Valahogy úgy... – sütötte le szemeit a fiú.
– Tudod, hiányozni fogsz nekünk a fronton, de sokat gondolok majd rád.
– Tehát én nem mehetek?
– A csata eltarthat még jó darabig. Ki kell képezni téged. Ezt pedig Stephan egy ismerőse fogja biztosítani számodra. Nem kell félned, hiszen édesanyánk vigyáz majd rád.
– De én is szeretném megismerni a harcot, és bosszút állni a családomért.
– Tudom, de egyszer te is oda kerülsz, hogy megvívhatod a saját csatáidat. Azonban ehhez még fiatalka vagy. Először tanulj, aztán befektetheted ezt a tudást a harcban. Érted?
– Természetesen értem... De aggódom miattatok.
– Nekünk te már az öcsénk vagy. Soha sem hagynánk magadra. Ebben biztos lehetsz! – tette a kezét a fiú vállára Bill. – Hiszel nekem?
– Hiszek... bátyus. – ölelte át a férfi derekát Marcus, és pár percig így álltak.
– Mondd, nem szeretnél kicsit lovagolni? – törte meg Bill a csendet.
– De az én lovam ilyenkor alszik.
– Tudom, de Blood-ra gondoltam. Kimehetnénk vele az erdőbe. Mit szólsz hozzá?
– Az fantasztikus lenne! – mosolygott rá Marcus.
– Remek! Akkor szerszámozzuk fel, és indulás! – viszonozta a mosolyt Bill, majd nekiláttak a ló felkészítésének.

***
– Ezt akkor sem tartom túl jó ötletnek! – csapott öklével a nagy faasztal lapjára Stephanie. – Még, hogy embereket! Ch!
– Én sem értem, de ez az apjuk döntése volt. Mi csak segítőként vagyunk jelen, te is tudod. – válaszolt szárazon Chris. A nagy ebédlőben voltak, ő Stephanie, Stephan, és George.
– Én sem értek egyet az elhangzottakkal, és mégsem teszek, úgy mintha fel akarnám dönteni a berendezést. Lányom, te amúgy sem tartozol oda. – tolta vissza orrára szemüvegét Stephan. – Mint már elmondtam, te itthon fogsz maradni, és Amadorral segítesz a kis Marcus felkészítésében a harcra.
– De nagyapa, ez az én ügyem is! Ígéretet tettem, hogy a fiúkat épségben viszem el Londonba.
– Ez való igaz, viszont innentől Christian kegyeire bízom őket. Az csatlakozási ponton pedig a két ember és ha minden igaz Jörg fogja várni őket.
– Így van Stephanie. Nem kell félned. Jó magam és az embereim vigyázni fogunk rájuk. – szögezte le Christian.
– Uram, ha megengedi, hogy közbe szóljak – lépett közelebb az asztalhoz George, aki eddig a falnál álldogált. – mindent előkészítettem az egy napig tartó útra. Hajnalban minden készen áll majd az indulásra.
– Helyes, George. – bólintott Stephanie bácsikája. – Az ikreknek elmondtad a híreket, nem igaz Christian?
– De igen uram, részben. Azaz, csak Tomnak, mivel Billt nem találtam a szobájában. Az indulás időpontjáról, azonban még semmit sem tudnak.
– Na hát akkor kapjátok magatokat, és szedjétek össze őket, mert hamarosan hajnalodik. A vonat pedig nem vár!
– De bácsikám, nagyon kérlek, engedj velük menni! – nézett szúrósan, mégis könyörgően a lány.
– Nem! Már eldöntöttem! Így lesz a legjobb.
– De képzett harcos vagyok! – erősködött tovább.
– Éppen ezért remélem, hogy tanárnak is be fogsz válni a fiú mellett. Ezennel a gyűlést berekesztem.
A szoba megüresedett, ahogy az ott tanácskozók lassan szétszéledtek. Stephanie magában tovább fortyogott, Stephan visszavonult a szobájába, Georg a konyhába ment némi élelmet pakolni az útra. Christian pedig továbbállt, hogy megkeresse Billt. Georg javaslatára, az istállóban kezdte, mivel arra felé látta őt az inas elsétálni. Nem találta ott, ahogy a lovát sem, ezért tovaindult az erdő felé.
*********
Csend van, a szél sem süvít.
Kegyetlenül érinti talajnak jegét.
Olvad a hó, dalol a madár,
a harcnak is vége lesz e már?

Tónak felszínén ül meg a hold,
vérét ereszti a holt.
Elmúlik lassan a tél,
De a harc még ki tart, sőt erőt remél.
Erőt az égtől, s párától. Erőt a vámpírok ősi párjától.

Mereven állnak, egymás mellett,
dacosan nézik az eget.
Senki sem mondta, hogy könnyű lesz,
Senki sem mondta, hogy egyszer vége lesz.