Vampire Twins

17.rész - Mi szél hozott?

Tom azon az éjjelen végig a szalonban üldögélt. Nem aludt, de nem is hagyta el a fotelt. Gondolkozott, minden eddig történt eseményen, ám ahogy jött a hajnal gondolatai édesanyja felé terelődtek. Emlékezetében halovány kép élt csak róla, de most abból is csak keveset tudott felidézni.
Ide-oda döntögette a fejét, de semmi sem jutott az eszébe. Hajnalban végül felkelt, hogy tegyen egy sétát a hűvös levegőn.
Bill hirtelen felnyitotta a szemét. Úgy érezte csak pár percre bóbiskolt el, pedig már a nap első sugarai is megérintették a földet.
Marcus csendesen aludt mellette, nem is akarta felébreszteni. Felkelt, majd betakarta a fiú meztelen testét, és elhagyta a szobát.
Stephanie is álmatlanul üldögélt szobája ablakában, és figyelte az álmosan ásító világot, mely most kezdett csak ébredezni. Minél előbb le akarta tudni ezt a napot, hogy a következő reggel már a vonaton lehessenek. Hiányzott talán a csapata, vagy az, hogy fontos legyen valakinek.
Ezt nem lehetett pontosan megállapítani. Szemeivel nyugodtan pásztázta a világot, majd kitárta az ablakot. Friss, és hűvös téli levegő áramlott az arcába, és betöltötte a helységet.
Érezte a hó illatát, a farkasok leheletét. Minden benne volt a levegőben, csak meg kellett érezni. Kitárni érzékeit, és befogadni a milliónyi fantasztikus ingert, amely beáramlott a nyitott ablakon.
Aztán elmúlt. Lehunyt szemei felpattantak, és úgy érezte, valaki figyeli őt. Hátrapillantott a válla felett, és észrevette a magas, szőke, kékszemű fiút, amint őt bámulva, ajkait féloldalas mosolyra húzva ült az ágyon.
– Christian....
– Hiányoztam szépségem? – állt fel még mindig mosolyogva az ifjú.
– Még mindig át tudsz verni ezzel a trükkel. – forgatta szemeit Stephanie.
– Te engedtél be. Nyitott ajtók apró rések, a szelek itt mind beférnek.
– Ezt nem kellene szajkóznod... még mindig elcsépelt..
– Szerintem meg király.
– Te vagy a szelek vámpírjainak legnagyobb egoistája! – Tárta szét karjait a lány.
– Miért ne lehetnék az? Én simogatom arcodat tavaszi lágy szellővel, hűsítelek a nyárban, fújom el ősszel a leveleket, és teszem hűvössé a téli napokat hideg lehelettel. – Fújt Stephanie arcába jeges levegőt Christian.
– Ahelyett, hogy fényezed az egódat, inkább áruld el, mi a fenét keresel itt.
– Csak gondoltam elárulom neked, hogy Jörg ki van akadva. Eléggé hiányol már benneteket. Egy bő hete késtek.
– Te ezt....
– Vannak, kapcsolataim ne félj. És, ha szabad egy igencsak szeles megjegyzést tennem, viharos fogadtatásban lesz részetek.
– Na, húzás te széltoló!
– El is megyek. Már repülök is! – Ugrott fel Christian az ablakpárkányra, majd megfordult. – De ne feledd, én mindenhol ott vagyok! – Ezzel leugrott, majd ismét eltűnt a levegőben.
Stephanie becsukta mögötte az ablakot, majd felvette a csizmáját, és elhagyta a szobát. Ma el kell indulniuk. Nincs mese.
Bill kiment az istállóhoz, hogy megnézze lovát. Út közben össze futott Tommal, és beszélgetésbe elegyedett vele:
– Jó reggelt bátyám! Kellemesen hűvös napra ébredtünk, nemde? – köszöntötte ikrét Bill.
– Mi ez a finomkodás testvéröcsém? Tán a hideg szél a kegyed eszét is elfújta? – pukedlizett nevetve Tom.
– Lehetnél kicsit illedelmesebb is testvérbátyám, mivel ezen a napon találkozunk édesanyánkkal. Elővehetnéd a jó modorodat.
– Elő is vettem. Mit vársz tőlem? Hogy olyan lenyalt hajú, púderes pojáca legyek, mint te?
– Ezt kikérem magamnak! Hogy beszélhetsz így velem? Hiszen tegnap még...
– Az, tegnap volt Bill! Felejtsük el! – fordított hátat neki Tom, majd gyors léptekkel sietett a kastély bejárata felé.
Bill leforrázva állt, mereven bámulva bátyja után. Nem hitte el, amit hallott. „Felejtsük el!"
– Ha így állunk... Legyen így! – dobbantott egyet dühösen, és ő is hátat fordítva távozó ikrének, besétált az istálló falai közé. A lovak és a széna kellemes illata fogadta, és az állatok által lehelt finom, langyos levegő. Még ők is álmosan ásítoztak, kivéve Blood-ot. Ő tágra nyílt szemmel nézett gazdájára, és dobbantásokkal jelezte igényét egy kis sétára.
Bill odalépett elé, megérintette az orrát, és a nyakát. Ezúttal nem talált elutasításra. A ló kedvesen dugta fejét a karja alá.
– Elmegyünk, és járunk egyet rendben? – lépett be a bokszba, és ujjait végighúzta az állat gerincén, majd koromfekete oldalát végigsimítva elindult a nyergéért.
Tom eközben dühösen vágta be maga mögött az ajtót. A ház előtere üres volt, a csapódás hangja visszhangzott a falak között, majd elenyészett, és megszűnt. – Hülyeség volt idejönnöm!– rúgott bele mérgesen az egyik asztal lábába.
– Még csak második napja van itt, de már pusztítana? – jelent meg a ház főinasa.
– George. Örülök, hogy újra találkozunk.
– Részemről az öröm uram. – hajolt meg George.
– Kérem, ne csinálja ezt, és szólítson csak Tomnak!
– Nos akkor, kedves Tom, mi ez a nagy dühkitörés?
– Nem fontos, csak tudja kissé rosszul aludtam az éjjel. – legyintett Tom.
– Rosszul? Úgy tudom egész éjjel a szalonban volt.
– Honnan tudja?
– Smissie-től.
– Smissie? Ő meg kicsoda? – Vonta fel a szemöldökét Tom.
– Ő az uram macskája. Smissie.
– Hogyan képes egy macska bármit is közölni velünk? És én miért nem vettem észre.
– Smissie nem közönséges háziállat. Az ő dolga felügyelni a házban zajló eseményeket, és azokról tájékoztatni az itt lakókat. Jelen esetben engem és Stephan Black-et. A ház falai között él. Képes eggyé válni a fallal, a bútorokkal, lényegében lehet az asztalon álló váza, vagy a sarokba lengedező pókháló.
– Ez igen érdekes. Ezek szerint nem látható?
– Bizonyos esetekben felveszi macska alakját, ám még így sem téveszthető össze a rendes házimacskával. Szemei kékek, mint a jeges tenger, szőre pedig szürke, mint a poros üvegen átszűrődő fény. Mérete szintén nagyobb, mint a normál állatoké. Talán van akkora, mint egy hó párduc.
– Így már érthető miért nem mutatja magát. – bólintott Tom.
– Nos, igen és most, hogy ezt megbeszéltük, nem kér egy bögre, forró kávét?
– Köszönöm George, elfogadom az ajánlatot! – követte az inast Tom.
Stephanie is lesietett az emeletről, hogy szemre vételezze az ébren lévők számát.
Gyors léptekkel nézett körbe, itt is ott is. Tomot gyorsan felfedezte, kávét kortyolgatva ült a konyhában még Georg különböző ismereteit taglalta neki a vámpírokról. Bár ő is szívesen leült volna közéjük, helyette csak megkérdezte Tomtól, hol az öccse, majd a választ követően elindult az istállóba.
Bill azonban már rég nem volt ott. Lova hátán ügetett egy közeli tisztáson, amit még mindig hótakaró fedett. Jeges szél borzolta a haját, és lova sörényét. Hirtelen egy erősebb fuvallat majdnem lelökte Blood hátáról.
– Bill.... – szólította meg valaki, de ahogy körbenézett hóbuckákon kívül semmit sem látott.
– Hozzád beszélek! – Ezúttal közvetlenül előtte szólalt meg a hang. Bill gyorsan maga elé pillantott. Egy szőke, magas, kékszemű játékos mosollyal rendelkező fiú állt előtte.
– Mit tekeregsz annyit? Nem hallasz rendesen? – Kérdezte rendkívül tenyérbe mászóan az idegen.
– Ki vagy te? – kérdezte Bill figyelmen kívül hagyva az imént feltett kérdést.
– Hogy én milyen modortalan is vagyok. Khm. – köszörülte meg a torkát. – Christian Windstorm vagyok, a szél nemes vámpírjainak egyike. Te pedig nyilván Bill Kaulitz vagy, Jörg kisebbik fia.
Billnek tátva marad a szája is meglepettségében. És egy kérdés fogalmazódott meg benne: Miféle vámpír ez?