1 évvel később...
_________Míriel könnyű léptekkel sétált le az óriásfát körülfogó fából faragott csigalépcsőn.
Miután felépült sebeiből kiderült, hogy az őrparancsnok, aki befogadta őt és nevelte, meghalt a csatában. Helyébe egy új őrparancsnokot helyeztek, aki nem tartott igényt Míriel szolgálataira. Sosem küldte ki az erdőbe őrködni, vagy hadakozni. Habár hadakozni úgysem tudott volna, ugyanis a csata óta nem voltak behatolók.
Míriel a legjobb harcosok között volt, a harc volt az élete. Szörnyen megviselte egy teljes évnyi tétlenkedés. Mondhatni új életet kezdett. Naphosszat csak ült a szobájában, és az új elfoglaltságát űzte: olvasott. Szinte már úgy érezte, hogy a világon létező összes könyvet kiolvasta.
Amikor meg nem olvasott, akkor az imádott városában sétálgatott. Egyszóval egy szörnyen unalmas életet élt.
De még nem mondott le a reményről, hogy egyszer megkapja a parancsot, hogy menjen ki az erdőbe őrködni. Habár ruházata mostmár nem a mindennapi harci ruhája volt, hanem egy barna térd alá érő szoknyájú ruha. Egy valami nem változott: a csizmáját változatlanul magán hordta, reménykedve, hogy egyszer munkába hívják.Lesétált a csigalépcsőn, amíg egy teraszra ért. A teraszon egy megterített asztal állt, és az asztal mellett ott ült az özvegy őrparancsnokné.
-Gyere Míriel, egyél.
-Nem vagyok éhes, anyám.-mondta Míriel, odalépett az asztalhoz, és fejethajtott köszönésképpen nevelőanyjának.
Ekkor egy katona lépett a teraszra.
-Míriel! A parancsnok hívat!
A lány felkapta a fejét, majd a katonát követve leszaladt a lépcsőn.
A katona egy terembe vezette, ahol már ott állt az őrparancsnok, és még 9 harcos.
-Üdvözöllek Míriel.-fordult Míriel felé a parancsnok.- Azért hívattalak titeket össze, mivel azt a parancsot kaptam, hogy egy, a legjobb harcosaimból álló különítményt küldjek ki felderítésre. Rátok esett a választásom. Az lesz a feladatotok, hogy elmenjetek Malgolorba, a távoli romvárosba, és felderítsétek. Ugyanis az a hír járja, hogy egy igen nagy ork sereget toboroznak ott. Vezetőtök Legolas urunk lesz.-Míriel az említett tünde felé nézett, és egyből felismerte. Ő volt a teljfölszőke hajú tünde, aki a csatában megmentette- Este indultok, addig készüljetek fel.-szemléltette a feladatot a parancsnok- köszönöm, elmehettek.
Míriel izgatottan ment vissza a szobájába, vette fel újra a harci ruháját. Előkapta a fegyvereit, és elment a gyakorlótérre. Estig gyakorlatozott. Szinte meg sem látszott, hogy egy éve nem nyúlt a fegyvereihez. Lövései pontosak voltak, vágásai precízek. Hiába: akinek ez az élete, az nem felejti el egykönnyen.
Este összegyűlt a 10 főből álló kis csapat. Felcuccoltak a lovakra és útnak indultak. Kilovagoltak a Bakacsin erdőből, és pirkadatkor már elérkeztek a határfolyóhoz. A lovakkal átgázoltak a sekély folyón, majd kissé vizesen folytatták útjukat.
Mírielen úrrá lett a féktelen boldogság. Ahogy száguldottak tünde lovaikon, ez hiányzott Mírielnek.Az izgalom, az út az ismeretlen felé.
YOU ARE READING
Mirkwood az otthonom //Befejezett//
Fanfiction-Már nem számít! Ez nem rólunk szól! Én láttam őket, rengetegen vannak! Az emberek veszélyben vannak! Figyelmeztetni kell őket! És ha ennek az az ára, hogy száműznek, hát legyen! Én megszökök! -És én segítek neked... ___________________ -Hát akkor...