Mirkwood az otthonom //Befejezett//

16. fejezet: Kivonulás

Míriel még napfelkelte után is aludt. Persze bármilyen zajra felébredt volna, de senki nem járt arrafelé. Egy katona ment csak az ajtóhoz halkan, majd fogta magát és benyitott. Az ajtó megnyikordult. A tündelány szemei kipattantak, és Míriel leesett az ágyról. Mikor szemébe lógó hajjal, a földön heverve felnézett a két lábon járó ébresztőórájára, megfordult néhány kivégzési módszer a fejében. De aztán elvetette az ötleteit, és feltápászkodott a földről.

-Elnézést. Csak azt szerettem volna üzenni, hogy az ellenség már közeledik. -mondta a katona.

Míriel csak bólintott, felvette a csizmáját, fegyvereit, és néhány gyilkos pillantás közepette kiment a harcos mellett az ajtón. A palotát elhagyva a várfal felé vette az irányt.

A katonával a nyomában kiért a kastélyból. A vár és a várfal közti terület tele volt katonákkal. Ezüst páncélt viselve felsorakozott a sereg. Sokan voltak. Rendezett sorokban álltak fegyelmezetten, a parancsot várva. Míriel átment köztük, és fölment a falra. A falon is voltak, többnyire íjászok. A királynő is ott állt közöttük, onnan mindent látott. Nem volt nála íj, így sejteni lehetett, hogy az ütközet közben a csata szintjén fog harcolni, nem a falon.

Míriel odalépett Annishoz. A katona, aki felébresztette, meghajolt. A tündelány fejethajtott. A királynő is üdvözölte Mírielt.

-Remélem jól kipihented magad. Hosszú harcnak nézünk elébe.

-Remekül aludtam, bár a felkelés nem volt éppen zökkenőmentes. -mondta a tündelány a katonára sandítva.

A katona lesütötte a szemét. Annis nem értette a célzást, és Míriel tekintetét sem követte.

Kérdőn nézett a vendégére.

-Talán kényelmetlen volt a szállás?

-Nem... Csak inkább mondjuk úgy, hogy az is jobb lett volna, ha bal lábbal kelek fel. -a tündelány újabb gonosz pillantást vetett a katonára aki zavartan mozgolódott. -Köszönöm az ébresztést, de ha lehetne legközelebb kérnék valami puha takarót az ágyam mellé. Bár nekem az is megfelel, ha kopogtatót szerelnek az ajtómra. -mondta mosolyogva.

A katona gyors fejethajtás kíséretében elhagyta a két nő társaságát. Míriel utánavigyorgott.

-Mi történt? -kérdezte Annis, aki már kezte érteni, hogy mi is történt.

-Oh, igazán semmi. Azt leszámítva, hogy a katona rámtörte az ajtót. Én pedig a földön kötöttem ki. -mondta végül a tündelány, fájós hátához nyúlva.

Annis felháborodottan nézett a katonára. El nem tudta képzelni, hogy hogy lehet ilyen neveletlen bármelyik embere.

-Ez esetben elveszem a tisztségét a katonának. -szólalt meg a királynő, és a távolodó harcos felé fordult.

-Nem kell. Emiatt nem. Már jól vagyok. És legalább felébredtem. -mosolygott a lány.

Míriel már rég nem haragudott a katonára. Tudta, hogy az őr is megbánta. És különben is ő volt ügyetlen, hogy leesett. Csak visszaadta neki a kellemetlen érzést. Mert hát valljuk be, hogy nem amiatt volt mérges, mert fájt volna neki az esés. Ugyan! Hiszen ennél sokkal erősebb fájdalmakat is könnyű szerrel elviselne. Hanem inkább amiatt volt dühös, mivel leesett a katona szeme láttára. Míriel úgy gondolta, hogy az ember már megkapta a büntetését. Ennél többet nem is érdemel.

-Rendben, és a katonám nevében is elnézést kérek.

-Semmi gond. De most koncentráljunk a harcra. -komolyodott meg a tündelány, mikor eszébe jutott, hogy miért is vannak itt.

A két nő a távolban mozgó ork sereg felé fordult. Az orkok 4 ezer fő körül voltak (az elortenre támadó sereghez még csatlakoztak Malgolorból).

A város lakosait beküldték a várba. A pincetermekben bújtak meg. A városban is voltak katonák. Összesen az emberek 2-3 ezren voltak. A városfalakat is ellepték az ezüst színű katonák.

-Ideje kivonulni. -szólalt meg Annis, és elindult le a falról.

A várkapukat kinyitották, és Annis után megindult a várfalakon belül lévő sereg. Áthaladtak a városon, ki a városkapun, felvonultak a falak elé. Az Anduin és a hegyek közti területre mentek, csatasorba rendeződtek. A királynő kapott egy fehér lovat. Felült rá. Fehér ruházatában, ezüstös páncéljában úgy festett, mint egy szárnyak nélküli angyal. Míriel az első sorban állt. Megjelent Legolas is, és odaállt a tündelány mellé. A két tünde egymásra nézett, és üdvözölték egymást. A királynő lovon ülve vágtatott végig a sorok között parancsokat osztogatva. Mikor mindent rendben talált, megállt a sereg elött, és várt. Az ork sereg már közel járt. Annis szembe fordította lovát a seregével, majd megszólalt.

-Az orkok túlerőben vannak. És talán nagyobbak a fegyvereik. De nekünk van miért harcolnunk! Az ellenség pusztán a gyűlöletből merít erőt. Mi pedig a szeretetből. Mi a családunkért, otthonainkért, hazánkért harcolunk! És hiszem azt, hogy e csatából mi kerülhetünk ki győztesként. Mert mi Gelladirért harcolunk, az otthonunkért! Családunkért és gyerekeinkért. Hogy ők is e szabad városban élhessék le életüket. Mi a szeretteinkért küzdünk. Középföldéért! És nyerni fogunk!

A királynő miután befejezte, az ideért ork sereg felé fordult, és lovával megindult feléjük. Az emberek 'Középföldéért!' kiálltással megindultak utána. Kirántott karddal rohantak a sötétség karjaiba.