Mirkwood az otthonom //Befejezett//

22. fejezet: Vendégszeretet

Egy hatalmas dörgés rázta meg a levegőt. A szakadó esőben két sötét alak közeledett. Koromsötét éjszaka volt, a holdat eltakarták a fekete felhők. Az eső meg úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna. Nem lehetett mást hallani, mint az eső dübörgő zaját. Egy villám pár pillanatra megvilágítva a fehér város vaskos falait. A két lovas most odaért a kapuhoz. Bevágtattak, majd a köves utcákon végiglovagoltak egészen a várkapuig. Újabb villám jelent meg, fénye megvilágította a teret. Egy hatalmas fa meresztgette feléjük kopár ágait.

A két akak leugrott a lováról, egy jókora pocsojába. Egy újabb dörgés kíséretében benyitottak a várkapun.

Beléptek a vár előtermébe. A csarnok falait gyertyák fénye világította be.

-Kik vagytok és mit akartok? -hallatszott egy barátságtalan hang az ajtó mellől.

Két katona állt ott, lándzsájukkal a tündék útját állva.

-A helytartóval akarunk beszélni! Nagyon sürgős! -válaszolt keményen Legolas, aki látszólag nem volt a legjobb hangulatában.
A páncélosok furcsán néztek, majd egyikük elment, hogy szóljon valakinek. A katona, aki ottmaradt velük, megfogott egy gyertyatartót, és Legolasék arca elé tartotta. Most jól kivehető volt a két tünde, akiknek a hajából és ruháiból folyt a víz.

-Erdőtündék... Mit kerestek itt ilyenkor? -vonta kérdőre őket.

-Figyelmeztetni jöttünk benneteket. -válaszolt Míriel, látva, hogy a herceg harapós kedvében van.

Ekkor megjelent egy kopasz tömzsi alak, és odavakkantotta a látogatóknak:

-A helytartó alszik. És nem szereti, ha felébresztik! Jöjjenek vissza reggel! -mondta, mire az őr elkezdte kifelé lökdösni először Mírielt.

A tündelány felháborodottan nézett a katonára, aki már éppen kilökte volna a viharba. Legolas eddig bírta türtőztetni magát. Megragadta az őrt, és visszarántotta. A páncélos erre nekiszegezte lándzsáját. A tündelány visszalépett a csarnokba, és egy jól irányzott mozdulattal kirúgta a harcos kezéből a fegyverét.

-Köszönjük a vendégszeretetet! -mondta epésen Míriel

Ekkor érkeztek még katonák, és egyenesen a tündékre vetették magukat. Míriel előkapta a kardját.

-Û dagig hain! (Ne öld meg őket!) -parancsolta Legolas -Boerir i-auth na. (Kellenek, ha harcra kerül sor.)

Míriel bólintott, és vissza csúsztatta kardját az övébe. Az egyik katona nekirontott, egyet suhintva a jövevény felé. A tündelány elhajolt, aztán elkapta a harcos csuklóját. Miközben a kardot tartó kezet eltartotta magától, ágyékon térdelte a férfit. Amíg az fájdalmasan összegörnyedt, kicsavarta a kardot a kezéből. Megragadta a kard markolatát, és a görnyedő katona tarkójára vágott vele. A katona eszméletlenül csuklott össze. Azon nyomban másik két páncélos szegezte rá a kardját. Egyszerre vágtak, így Míriel nem tudott volna elhajolni. Más módszerhez kellett folyamodnia. Elrugaszkodott a földtől, átszaltózott a harcosok feje felett, majd mikor földet ért, kigáncsolta egyszerre mindkettőt. Éppen támadt volna még néhány katona, mikor egy kiálltás hasított a levegőbe.

-Mi folyik itt?!?

A harc megállt egy pillanatra. Mindenki a hang irányába fordult. Egy magas férfi lépett oda, mire az őrkatonák leengedték fegyvereiket.

Vastag köpönyeg fedte vállát, amit ebben az időben bárki megirigyelt volna. Arca kemény vonásai szembetűnőek voltak. Szépen fésült sötétbarna haja volt, enyhe hullámmal. Széles állát rövid szakáll szegélyezte.

Összevont szemöldökkel méregette a különös helyzetet. Szemében volt valami különleges, tekintélyt parancsoló.

-Uram! -hajoltak meg a katonák- Ezek a tündék megpróbáltak behatolni!

-És ti feltartottátok őket? -zendült a mély, bronzos hangja.

-Igen, Uram!

-Kíváncsi volnék, hogy miért akarna betörni a váramba Zöldlombfi Legolas és a társa. -mélyesztette szemét Legolaséba.

A hatonák döbbenten néztek Legolasra.

-Uram. -hajtott fejet a tünde a helytartó előtt. -Fontos hírt hoztunk! Veszély közeleg!