Mirkwood az otthonom //Befejezett//

12. fejezet: A figyelmeztetés

Már két napja bandukolt a nőkből, gyerekekből és öregekből álló csapat. A város, ahova tartottak, négy napi járóföldre volt Elortentől. Erőltetett menetben haladtak, hogy mihamarabb odaérjenek, és nem nagyon álltak meg pihenni sem. A csapat kimerült volt. Legolas és Míriel vezették az elortenieket. Legolas maga mellett vezette a lovát, melynek a hátán egy sánta öregasszony ült. Sietniük kellett, hogy mihamarabb odaérjenek Gelladirba, még mielőtt az ork sereg utánuk indul, és utolérik őket. Reggel volt, a nap fénye rávetődött a menekülőkre. Fáradtak és elcsigázottak voltak. Csak a remény éltette őket, hogy egyszer hazajuthatnak, és viszont láthatják a férfiakat.

-Előremegyek. -szólalt meg Míriel- Figyelmeztetem őket az orkokra, és a jöttünkre.

-Rendben. Siess. -bólintott rá Legolas.

Míriel felpattant a lovára, és elvágtatott az Emyn Muil felé.

Estére elért a várhoz. Gelladir az Anduin Emyn Muil hegyébe vájt völgyének északi részén terült el. A város a folyóra épült. Vastag kövekből állt a Gelladirt körülvevő kőfal. A várost utcák helyett hídrendszer szőtte át. A házak előtt egy vastag sávban csak egy rés volt, melyen keresztül le lehetett tekinteni a sebesen folyó Anduinra. A házak kapui előtt egy kis hídon keresztül lehetett eljutni a fő utcahídra. A házak és a hidak kőoszlopokra épültek. A várost kávébarna kövekből építették. Nagyon hangulatos volt. De Míriel ezt észre se vette, csak vágtatott végig a hidakon, egészen addig, amíg elért a város szívében elhelyezkedő -szintén kávébarna- várhoz.

Bevágtatott, és lováról leugorva a vár belsejébe vette az irányt. Két katona kísérte, és mutatta az utat a trónterem felé.

A trónterem egy díszes, kupolás mennyezetű csarnok volt. A magas mennyezetről egy óriási díszes csillár lógott le. A terem végében három trón állt. Az egyik nagyobb és díszesebb volt a másik kettőnél. A két szélső trónon senki sem ült. A középső díszesebbiken egy hosszú szőke hajú, kék szemű fiatal lány ült. Fején egy minimalista korona díszelgett. Egy könyvet olvasott, a teremben pedig két hegedűs zenélt.

A 27 év körüli uralkodónő könyvét háta mögé rejtve felállt, mikor hallotta az ajtót nyitódni. Nem volt felkészülve a hívatlan látogatásra. Az ajtót kinyitották az őrök, és azon belépett egy tündenő.

-Annis úrnőnk, ez az erdőtünde bebocsátást kér. -tájékoztatta Annist az egyik katona.

-Rendben. -mondta, mire a katona bólintott és kiment a teremből. -Mit szeretnél? -kérdezte Annis a jövevénytől.

-Elnézést,hogy csak így magára rontottam, úrnőm, csak figyelmeztetni jöttem önt. -mondta Míriel, majd beszámolt az orkokról. -Elortenből menekül egy csapatnyi ember, kik már csak egy napi járóföldre lehetnek innen. Bebocsátást kérnek, abban reménykednek, hogy itt biztonságban meghúzhatják magukat. Kérem fogadja őket.

Annis egy ideig csak töprengve állt, majd az ajtóban álló őrökhöz fordult.

-Kettőzzék meg az őrséget! Küldjenek felderítő csapatokat! Készítsék elő a hatsereget! -adta ki a parancsot az egyikőjüknek. Aztán a másikhoz fordult -készüljetek fel az elorteniek fogadására. Amint megérkeztek, értesítsetek. Adjatok nekik élelmet, és egy kényelmes helyet, ahol lepihenhetnek. -majd újra az elsőnek intézte a szavait- Zárjátok le a kapukat! Senki nem mehet se ki, se be engedély nélkül. Küldjetek katonákat a falakra és a kapukhoz. Készüljetek fel a harcra!

A két katona távozott. Annis pedig Mírielhez fordult.

-Köszönöm neked,...

-Míriel. -segített a tündelány

-Szóval, köszönöm Míriel, hogy figyelmeztettél minket. Örökre hálás leszek. Most pedig pihend ki magad. Az egyik katonám megmutatja a szobádat. Ott kényelembe helyezheted magad. És még egyszer köszönöm! -tette Míriel vállára a kezét Annis.

-Köszönöm, de nem vagyok álmos. -mondta Míriel.

-Akkor egyél valamit, az ebédlőben szívesen megvendégelnek.- mondta Annis.

Erre már Míriel sem tudott mit mondani. Már egy ideje egy falatot sem evett. Így hát elindult az étkező irányába a katona nyomában. Annis pedig elment a fegyvertár felé.