Mirkwood az otthonom //Befejezett//

21. fejezet: Célpont

Másnap, mikor a reggeli fény beszűrődött a vár ablakain, a tanácsteremben már javában folyt az élet. Egy hosszú asztal körül ültek a város bölcsei, a királynő és a két tünde. Az uralkodónő már teljesen felépült, és egészségesen ült az asztalfőn.

-Tehát visszavonultak? -kérdezte Míriel, miután meghallgatta a beszámolót a harc kimeneteléről.

-Igen. Mind elmentek.

-De vajon mi okuk volt erre? -vetette fel az egyértelmű kérdést Legolas- hiszen még rengetegen voltak, nyerhettek volna.

-Jogos a kérdés... -szólalt meg a királynő is. -és mi nem tudunk erre választ adni. -nézett körbe a bölcseken. -De van valaki aki esetleg tud válaszokkal szolgálni...

Ekkor kinyílt az ajtó, és két katona lépett be rajta. A harcosok magukkal ráncigáltak egy orkot is.

-Itt van, Úrnőnk. -hajtottak fejet.

Legolas felállt, és odasétált az ocsmánysághoz.

-Mondj el mindent, és szabadon engedünk. Ha nem beszélsz, megölünk.

Az ork vicsorgott egy sort, de nem vetett ellen.

-Először is: Miért vonultatok vissza? -kérdezte Míriel.

Az ork csak vicsorgott, egy szót sem szólt. Legolas kihúzta a kardját és a torkához szegezte. Az ork lassan kinyitotta a száját.

-Ez a terv része volt. -fröcsögte.

-Milyen terv? -kérdezte csöppet sem kedvesen Míriel

-Nem veszíthettünk túl sok harcost. Ha megfogyatkoztunk, vissza kellett vonuljunk.

-Miért? Mire kellenek a harcosok? -érdeklődött tovább a tündelány.

Az ork hallgatott.

-Válaszolj! -kiálltott rá Legolas.

Az ork hörgött egyet, de továbbra sem volt hajlandó választ adni a tündének.

-Azt mondtam, válaszolj!

Az ork kivillantotta sárga fogait. A teremben csend ült. Legolas a kardját beledöfte az orkszerzet karjába. Az felhördült, és kínjában kikerekedett szemeit a tanácsra szegezte. Hörgött egyet, majd megszólalt.

-Nem ez volt a fő célpont. Sokan kellenek, hogy elfoglalhassuk, amit akarunk. Nagyon sokan kellenek.

-Mennyi az a nagyon sok? -faggatta tovább Míriel az ocsmányságot.

-Tízezer. -hörögte az ork.

Legolas arca megrándult. Az ork folytatta.

-Az utolsó célpuntot el fogjuk foglalni. Egyszerre csapunk le. Nincs esélyetek! -mondta az ocsmányság, és torz vigyor terült szét az arcán.

-Mi az utolsó célpont? -tette fel a kérdést Legolas.

A teremben megfagyott a levegő. Mindenki az ocsmányságra nézett. Feszült csend honolt néhány másodpercig, majd megszólalt az ork. Lassan, vontatottan, hörögve ejtette ki a választ.

-Minas Tirith...

Szavait döbbent csend követte. Legolas egy mozdulattal elválasztotta az ocsmányság fejét a testéről. Nem engedhette el, mivel akkor beszélt volna arról, hogy mostmár tudják mi vár rájuk. Legolas felkapta a fejét, és Mírielre nézett.

-A Fehér Város! -mondta kétségbeesetten a tündelány.

-Banom! (Induljunk!) -hallatszott a rövid és tömör válasz a herceg felől.

A két tünde sietősen elhagyta a termet.

Kicsivel később két tünde vágtatott ki a kapun. Az Anduin völgyében haladtak dél felé. Kiérve a völgyből, átkelteltek az Entsed Anduinba folyó ágain, és továbblovagotak a Fehérhegység irányába. Sötétedéskor lassítottak csak le, mikor a fehérhegység lábához értek. Meg kellett állniuk, mivel a lovaknak kellett néhány perc pihenő és étel. Elengedték legelni őket, majd ők is pihentek egy keveset.

Míriel hanyadt feküdt a füvön és a csillagokra emelte a tekintetét. Aggódott, hiszen ha az orkok elfoglalják Minas Tirith-t, övék Gondor, és onnantól kezdve szinte egész középfölde. Tízezren támadnak majd... Ennyi harcos ellen nincs esély... Egyedül biztos nem. Segítségül kell hívniuk a tündéket és embereket... És bár Míriel nehezen vallotta be magának, talán még a törpöket is.

-Tudom, mire gondolsz... - ült le mellé Legolas. - Nehéz csata vár ránk...

-Igen... -sóhajtotta.

Pár percig csöndben hallgattak.
Míriel elővette a kristályt, és az ég felé emelte. A sötétben gyönyörű, fehér fényben tündökölt. Olyan szép volt, akárcsak egy, a csillagok közül. Míriel Legolas tekintetét érezte magán, így eltette a követ. Zavartan tápászkodott fel a földről, majd ránézett a hercegre. Legolas arcán apró mosolyt vélt felfedezni.

-Segítségül kell hívnunk a tündéket és embereket. Különben nem nyerhetünk.

Ahogy belenézett Legolas kék szemeibe, egy különös érzés lett úrrá rajta. Még senki iránt nem érzett így. Ez a számára ismeretlen érzés átjárta a testét. Míriel tudta, hogy olyat érez, amit egyáltalán nem szabadna. Körülbelül így képzelte el azt, amit még csak könyvekben olvasott - a szerelmet. Ez a szó még őt is megrémítette, így elkapta a tekintetét Legolasról, és elindult a lovak felé. Míriel a hegyek felé nézett. A fehérhegység felett fekete viharfelhők gyülekeztek.

-Uram! Igyekezzünk, vihar közeleg. -fordult Legolas felé.

Legolas bólintott, majd felugrott a lovára. Sietve elindultak a hegy lábánál, a hegyet megkerülve vágtattak Minas Tirith felé.

Legolas fejében viszont csak egy szó vízhangzott. "Uram!" Míriel utoljára akkor hívta így, mikor megszöktek az otthonukból. Azóta mindig csak Legolasnak szólította. A herceget bántotta ez. Talán azért mert a tündelánytól sosem várta el, hogy így szólítsa. Most nem akarta elveszíteni ezt a közvetlen kapcsolatot. Nem tudta mitől válltozott most meg, de aggódott. Rosszul esett neki, hogy Míriel számára most újra csak egy uralkodó. Semmi több...

Sziasztok!
Remélem tetszett!
Ha szeretitek a fantasykat, kukkantsatok be a másik sztorimba. Sárkányok, kalandok, fordulatok... Nézzetek be a
Sárkányok felkelése
című sztorimba. Jó olvasást! 😘😘😘😘