Mirkwood az otthonom //Befejezett//

24. fejezet: Törpök?!?

Mire visszaértek Minas Tirith-be, a városban már teljes volt a harckészültség. Az utcák katonákkal voltak tele, kik gyakorlatoztak, fegyvereiket élesítették, vagy éppen a házakat ürítették ki. A két tünde belovagolt a városba, és az emberek között szlalomozva eljutottak a fehér fáig. A várból néhány csapat felfegyverkezett katona menetelt ki. Mírielék leszálltak a lóról. Átverekedve magukat az emberáradaton, bevonultak a kastélyba. A helytartót a trónteremben találták, éppen elmélyülten ecsetelt valamit az egyik parancsnoknak. Legolas megköszörülte a torkát, mire II.Ecthelion feléjük fordult. Arca felragyogott meglátva a jövevényeket. Elnézést kért a katonájától és odasietett hozzájuk.

-Mi hírt hoztatok Elrond földjéről? -kérdezte mély hangján.

-Felajánlották segítségüket. -válaszolta Legolas- Habár nem küldenek túl sok harcost.

-Mennyi volna az?

-Mindössze 500 tünde...

II.Ecthelion elkomorult.

-Azzal nem megyünk semmire. És Rohan sem volt túl bőkezű...

A helytartó fel-alá kezdett járkálni.

-Ha jól emlékszem azt mondtátok, hogy nem mehettek vissza a Bakacsin erdőbe... -Legolas bólintott- Kár... Pedig az erdőtündékben volt még reményünk. -sóhajtott - Akkor arra kérlek benneteket, hogy menjetek el Loth Lórienbe is.

-Rendben Uram, máris indulunk.
-Ne olyan sietősen... Van még valami. Úgy gondolom, hogy talán a törpöket is segítségül kéne hívnunk.

Legolas értetlenül nézett az uralkodóra.

-A törpöket? -hangjában némi undor volt fellelhető.

-Igen. A Vasdombok-béli törpök rendkívül szívósak. Talán meg kéne őket is kérdezni, nem hajlandóak e segíteni Középföldén.

Míriel kikerekedett szemekkel nézett össze a herceggel. II.Ecthelion folytatta:

-És ezzel a feladattal is titeket bízlak meg.

A tündelány szemöldöke a homloka közepére szaladt. Még csak meg se próbálta becsukni a tátva maradt száját. Egy ideig hebegett és levegőért kapkodott. Legolas sem jutott szóhoz.

-Látom, ez megdöbbentett titeket. De én úgy gondolom, hogy egy ember aligha tudná meggyőzni őket. Viszont egy tünde... Egy tünde tudna hatni rájuk. Pont azért, mert nem ápoltok túl jó viszonyt. Én bízom benne, hogy meg tudnátok győzni őket. Azt ajánlom, hogy váljatok ketté. Egyikőtök menjen Lórienbe, a másik pedig a Vasdombokhoz. Induljatok már most. Sok szerencsét!

A két hegyesfülű fejethajtott és sietősen elhagyták a várat. Míriel még mindig sokkos állapotban volt, de nem volt mit tenni. Egyikőjüknek el kellett menni a törpökhöz. Mindketten tudták, hogy ez nem veszélytelen.

Kiérve a kastélyból nem találták a lovukat. Így hát elindultak a város utcáin, megkeresni Legolas lovát, és egy másik jószágot kérni az emberektől Mírielnek. Hamarosan meg is pillantottak egy katonát néhány hátaslovat vezetve. A tündelány elkérte az egyiket és elkezdte felszerelni.

-Én megyek a törpökhöz. -jelentette ki.

-Ne! -lépett mellé Legolas- Túl veszélyes! Én megyek!

-Legolas, ha téged megismernek, egyből végeznek veled! -fordult szembe a herceggel.

-Inkább, mint hogy neked bajod essék. -nézett mélyen Míriel szemébe.

A tündelány döbbenten meredt a szöszire. Valóban ezt mondta volna?

-Míriel! A szívem, mióta utánad jöttem, a tiéd.

Mírielnek meg kellett kapaszkodnia, hogy össze ne essen. Ez maga volt a menyország. De mégis oly elérhetetlen, oly lehetetlen volt. Hát Legolas szereti őt? Egy mezei erdőtündét? Nem, az nem lehet. Lehetetlen... Miért pont őt? Míriel szerette Legolast. De ez inkább csak egy álom volt. Egy elérhetetlen, naiv álom. A tündelány már felkészítette a lelkét a csalódásra. Arra, hogy egyedül kell leélnie az életét, mivel nem tud majd szeretni senki mást. De most, hogy ezt kimondta a herceg, mintha ez az álom valóra vált volna. De Míriel nem tudta felfogni ezt.

-Le melin, Míriel. (Szeretlek Míriel.) -nézett a tündelány szemébe.

Míriel elveszett a kék szempárban, melyek választ várva csillogtak. Lassan válaszra nyitotta a száját.

-Le melithon an-uir, Legolas... (Örökké szeretni foglak, Legolas...) -suttogta elhalóan.

A herceg elmosolyodott, és megsimítva a tündelány arcát, közelebb hajolt. Míriel behunyta a szemét, Legolas ajkai az övére tapadtak. Az érzés leírhatatlan volt. Melegség árasztotta el a testét és csak remélni tudta, hogy soha nem lesz vége. Mikor kibontakoztak a hosszú, forró csókból, Míriel felnézett a szerelmére. Egy ideig nézte a ragyogó szempárt, majd erőt véve magán, kibújt az ölelő karok közül. Felpattant a lóra, még egyszer mosolyogva hátranézett, majd kilovagolt Minas Tirih-ből. Legolas csak ennyit kiálltott utána:

-Thilio in gîl na bâd lín! (A csillagok ragyogják be utadat!)

Nos, igen. Összejöttek a főszereplőink. Ezzel csak azt akartam jelezni, hogy hamarosan a történet végére érünk. De nehogy azt higyjétek, hogy nem lesz több izgalom! A végére tartogatok még néhány meglepő fordulatot! 😘😘