Mirkwood az otthonom //Befejezett//

Utórész #2

Visszaemlékezés néhány héttel ezelőttre.:

Nelladell a könyvtárban ült, kezében egy könyvet tartott. Hiába olvasta el a sorokat újra és újra, nem fogta fel, mi van oda írva. Az esze máshol járt, hiszen túlságosan is aggódott. Miután Míriel megszökött, ő csak naphosszat a várban kóborgott, céltalanul bolyongott. Nem hitte volna, hogy ilyen szörnyű lesz a barátnője nélkül. Esténként pedig, mikor arra gondolt, hogy soha többé nem találkozhatnak, sírva aludt el. Így ment ez nap mint nap, a tündelány leharcolt volt, arca beesett és sápadt. Gyakran bámult maga elé a semmibe, és ez azon a napon sem volt másképp. Mikor feleszmélt, hogy huszadjára olvassa el ugyanazt az oldalt és még mindig nem fogta fel, megrázta a fejét és letette a könyvet. Felállt az olvasóasztaltól és sétálgatni kezdett a teremben. Tétlenkedését páncélok zörgése zavarta meg. Egy őr futott oda, egyenesen Nelladellhez.

-Hölgyem, egy ló érkezett. Csak egy levél van rajta, önnek címezve.

A tündelány felkapta a fejét és kiszaladt a teremből. A kapukhoz futott, ahol valóban egy ló állt: Aldar. Egy boríték volt nyergére kötözve, amin csupán a lány neve állt. Nelladell kapkodva kibontotta a levelet. Éppen olvasni kezdett volna, mikor egy érces hang harsant fel.

-Add ide a levelet!

A hang tulajdonosa maga Thranduil volt, aki nagy köpenyébe burkolózva állt. A tündelány felnézett a királyra, de habozott. Esze ágában sem volt odaadni az egyetlen dolgot ami még emlékeztette Mírielre, ami tőle érkezett. Nem szívlelte a királyt, ugyanis ha ő nem bünteti meg a barátnőjét, nem kellett volna megszöknie. De mégiscsak az uralkodóval állt szemben, akinek kötelességgel tartozik. Thranduil közelebb sétált, nyomást gyakorolva a tündelányra.

-Azt kértem, add ide!

Nelladell összeszorította a fogát, majd vetett még egy utolsó gyilkos pillantást és megadta magát. Kelletlenül elfordította a fejét és a papirost átnyújtotta a királynak. Ahogy a tünde kivette a kezéből a levelet, szája megremegett az elfojtott dühtől. Csak lehajtotta a fejét és próbált lenyugodni.
Thranduil gyorsan átfutotta a sorokat, majd idegesen összegyűrve földhöz vágta a papirost. Köpenyét meglobbantva megpördült és távozott. Nelladell a földön heverő papírgalacsinhoz sietett, majd kisimítva olvasni kezdte:

Kedves Nelladell!
Lehet, hogy utoljára írok neked. Rengeteg mindenen mentem keresztül, rendkívül fontos dolgokat tudtam meg. Elorten elesett, csak azok élték túl, akiket átmenekítettünk Gelladirba. E város előtt megütköztünk az ork sereg egy részével. Kiderült, hogy Minas Tirith a célpontjuk. Gondor ura arra kért minket, hogy kérjünk segítséget más népektől, mert különben nem nyerhetünk. Most Imladrisból írok, hamarosan kiderül, hogy kapunk-e segítséget, vagy sem. Ha a csata balul sülne el, és meghalnék, nem tudnék elbúcsúzni. Hát most megteszem. Belain na le, Nelladell. (A valák óvjanak utadon, Nelladell) Tudd, hogy nagyon hiányzol.
Míriel

Nelladell összehajtotta a papirost és a király után eredt. Már nem érdekelte semmi csak hogy beszélni tudjon az uralkodóval. A tündét a trónteremben találta, éppen az egyik parancsnokkal társalgott. Berontott és köszönés nélkül mondani kezdte a magáét.

-Elég volt ebből! Csak nem fogunk itt tétlenül ülni, miközben az orkok elfoglalják Középföldét?! Ennyire maga sem lehet gyáva! A fia ott van, ha nem segítünk, lehet hogy meghal! Fogja már fel végre, hogy vannak dolgok, amiért érdemes harcolni! Inkább halnék meg egy csatában mint rothadnék egy Királyságban amit egy öntelt, gyáva alak irányít, aki még a saját fiát is képes lenne cserbenhagyni!

-Miből gondolod, hogy van jogod ilyen hangnemben beszélni velem?! Ne prédikálj nekem arról, hogy mit kéne tennem! Talán úgy gondolod, hogy nem fontos nekem Középfölde és az egyetlen fiam?! Te beszélsz nekem a gyávaságról? Tudtommal te voltál az, aki segített megszökni Mírielnek! Te rajtad is múlt, hogy a fiam most nincs itt, hanem egy veszélyes csata előtt áll, ami az életébe kerülhet! Felmentettelek a büntetés alól, ahogy az ostoba őrt is! És hogyan hálálod meg? Ideállsz és a szememre hányod a te tetteid következményeit! Van merszed...?!

Nelladellt bűntudat fogta el, de nem hagyta annyiban, el akarta érni, hogy Thranduil az emberek segítségére siessen.

-Hát akkor mi lesz? Engem börtönbe csukat, a fiát meg hagyja meghalni? Csak mert fél bevallani, hogy az egyetlen tünde aki szembeszáll vele, igazat mond?

A király arca megfeszült. Szemével szinte felnyársalta a tündelányt.

-Nelladell, távozz! -mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

Nelladell sértődötten megfordult és elhagyta a termet. Thranduil visszafordult a parancsnokhoz:

-Hol is tartottunk? Oh, igen: Készítse elő a sereget! Holnap hajnalban indulunk!