Mirkwood az otthonom //Befejezett//

10. fejezet: Az utolsó pillantás

-Míriel!-rontott be Nelladell a szobába. Aggódva odafutott a padlón zokogó barátnőjéhez. -Mi történt?

Míriel letörölte könnyeit, és pillanatok alatt lenyugtatta légzését. Már csak kisírt szemei emlékeztették arra, hogy már vagy egy órája zokogott. Felállt és a barátnőjéhez fordult.

-Soha többet... nem foghatok fegyvert...-mondta elcsukló hangon.

Nelladell ledöbbent. Ez volt a legsúlyosabb büntetés Míriel számára. Persze csak a száműzés után.

Nelladell Míriel vállára tette a kezét.

-Sajnálom.-szólt.

-Elmegyek. El akarok menni.-mondta Míriel határozottan.

-Mégis hová?

-Vissza Malgolorhoz. Figyelmeztetni kell Elorten lakosait.... És itt amúgy se maradhatnék. Nem tudnám elképzelni az életemet harc nélkül. Inkább megszökök.

-De ha megszöksz, többé nem engednek vissza!

-Sajnálom Nelladell. Muszáj megtennem. Nem hagyhatom, hogy ennyi ember miattam haljon meg.

-Én úgy tudtam, hogy neked mindennél fontosabb az otthonod.

-Igen, az volt. De az otthonom nem segít. Pont most.

-Nem mehetsz el! És ha elkapnak? Mit kezdesz majd? És velem mi lesz nélküled?

-Nelladell! Ez már rég nem rólunk szól. Kit érdekel, hogy száműznek-e, vagy sem? Már nem számít. Én a saját szememmel láttam, hogy mennyien vannak az orkok! És lehet, hogy nem Malgolor az egyetlen, ahol gyülekeznek. Ha támadnak, nincs esély. Senkinek. Csak ha valaki segít nekik. Én megteszem. És ha Thranduil nem enged el, akkor megszökök!

Nelladell megkövülten állt. Együttérzett barátnőjével, de féltette is őt.

-És én segítek neked!-szólalt meg végül.

Másnap hajnalban Míriel kiosont a szobájából. Fegyvereit a hátához rögzítette. Kezében egy batyut tartott. Abba rakta az ételt, italt. Hangtalanul leosont a lépcsőn. Elindult az egyik folyosón. Egy sziklafal mellett haladt el, mikor zajt hallott. A falhoz lapult és várt. A hangokból ítélve az őr távolodott, úgyhogy halkan folytatta útját. Szerencsésen elért az istállóhoz. Az istálló előtt Nelladell állt, mellette egy fekete lóval. A ló is útra készen állt.

A várkapun belül, és kívül két-két őr állt. A váron belül pedig elszórtan sétálgatott néhány tünde. Habár a kinti őrök száma kevésnek tűnik, tucatnyi katona volt harci felszerelésben, készenlétben a házakban, és várták a kürtszót, ami akkor szólt, ha szükség van rájuk.
Nos, ami a benti őröket illeti...:

-Megnézem mi az! Te addig maradj itt!-szólalt meg halkan az egyikük, mikor zajt hallott. Aztán halkan, kissé bicegve elindult az istálló felé.

Míriel átvette a lovat, felrakta rá a batyuját, és halkan elindult a ló mellett. Ekkor hirtelen az egyik őr termett elöttük. Mírielben megfagyott a vér.

-Mit keresel itt, Míriel?-kérdezte az imént felbukkant katona, őszinte meglepődéssel.

Míriel furcsállóan nézett az őrre. Majd hitetlenkedve megkérdezte:

-Hirion?-a válasz csak egy bólintás volt-Hogyhogy te? Hiszen te megsérültél! Nem szabadna őrködnöd!

-Én akartam őrködni.-válaszolta határozottan.-De válaszolj: mit keresel itt?

-Hirion, kérlek! Engedj elmennem! Figyelmeztetnem kell Elorten lakosait a veszélyre! Te nem láttad az orkokat! Rengetegen vannak! Egész Középföldére veszélyt jelenthetnek! Kérlek segíts!

Hirion csak állt, de nem válaszolt. A beálló csendben Míriel egyre jobban kétségbeesett.

-Segítek!-mondta végül.

A másik őr, aki a kapunál maradt, egyre idegesebb lett. El nem tudta képzelni, hogy hol lehet a társa. Mikor végre meghallotta, hogy jön vissza, nyitotta a száját, hogy megkérdezze mi történt. Ám a hang forrása nem a társa volt, hanem egy lovat kísérő tündenő. Felkapta az íját, de ekkor egy erős ütés találta el a tarkóját. A világ elsötétült elötte, eldőlt. Mögötte Hirion jelent meg, majd a kapuhoz lépve egy erős mozdulattal kitárta. Abban a pillanatban Míriel kivágtatott az ajtón át. A kinti őröket váratlanul érte a szökés.

Míriel az erdő fái között vágtatott el. Még hallotta a mögötte felcsendülő kürtöket. Hátra sem nézve vágtatott irdatlan sebességgel. Érezte, hogy a nyomában katonák vannak. Csak úgy száguldott a tünde lovával.

Mire elérte az erdő szélét, a katonák megálltak. A katonák csak a határig üldözhették. Míriel kicsit visszavett a tempóból. Elért a vörös folyóhoz. Lovával lassan belesétált a vízbe. Mire a folyó közepébe ért, már térdéig felért a víz. Lovát megfordította, és vetett még egy utolsó pillantást az otthonára. A szél az arcába fújta a vízcseppeket. Nelladellre gondolt, és Hirionra, akik segítettek neki. Mírielt egy pillanatra elöntötte az érzés, hogy talán mégis rosszul döntött. Megérezte, hogy mennyire fontos neki a hazája. Legszívesebben visszafordult volna. De elhesegette az efféle gondolatait. Az emberekre gondolt. Mindegyiküket halálos veszély fenyegeti.

Míriel újra előre fordult, és átügetett a folyón. Elindult dél felé. Megtette. Elment.

És már soha nem térhetett vissza.