Mirkwood az otthonom //Befejezett//

9.fejezet: Az ítélet

Nelladell felriadt. Kopogtattak a szobája ajtaján. Feltápászkodott és az ajtóhoz sétált. Az ajtó előtt egy katona állt.

-Hazatért.-biccentett a katona.

Nelladell felugrott örömében, majd leszaladt a fáról. Futott, és meg sem állt Mirkwood óriási kőkapujáig. A városba most ügetett be a két tünde. Leugrottak a lovaikról. Nelladell odarohant Mírielhez, és szorosan átölelte. Nem igazán izgatta, hogy itt áll mellette az erdőtündék hercege, ráadásul most épp hülyének nézi őt. Miután elengedte Mírielt aggódva nézett rá. Míriel arcárol leolvasható volt a csalódottság és az enyhe félelem.

-Mi történt?-kérdezte Nelladell.

-Sajnálom.-hajtotta le a fejét Míriel.

Nelladell várt, hátha Míriel magyarázattal szolgál a bocsánatkérése okáról. De Míriel nem szólt többet.

Megérkezett még néhány katona, és mondták, hogy a király beszélni akar a két tündével. Míriel kissé szorongva indult el. Nelladell a ló mellett állt, és aggódva nézett Míriel után.

-Mennyien voltak?-kérdezte Thtanduil, miután Legolas beszámolt a falra való feljutásról.

-Közel tízezren.-válaszolta Míriel.

Legolas bólintott. Thranduil arca elkomorult.

-De legalább nem tudják, hogy lelepleztük őket...-szólalt meg Thranduil.

-Öhm...-nyögte Míriel és lehajtotta a fejét.

Thranduil ráemelte a tekintetét. Mírielnek ez a tekintet nagyobb teher volt, mintha egy lovat cipelne. Az a fájdalmas, csalódott, mély csönd, szörnyű volt.

-Észrevettek minket.-szólalt meg végül Legolas, magára vonva az apja pillantását. Míriel valamelyest megkönnyebbült.- Nem tehettünk semmit. A váron belül is voltak több százan.

Thranduil egy szót sem szólt. Csak komoran nézte őket.

-Az.. Az egész miattam volt. Az én hibám.-szólalt meg Míriel, Thranduil csalódott tekintetét látva, melyel most Legolast terhelte- Uram, a fia csak kimentett.

-És ez mentség?-szólalt meg végül Thranduil, mire Míriel elhallgatott.- Veszélybe sodortad a tündéket, az embereket, Legolast, és magadat is!- mondta komoran Thranduil.

-Sajnálom... És szeretném jóvátenni...-Míriel Thranduilra nézett, aki nem szólt semmit, így tovább folytatta- Az orkok megtudták, hogy észrevettük őket. Így nem maradnak ott sokáig, nem várják meg, míg felkészülünk a harcra. Hamarosan támadnak. Hadd menjek vissza, és figyelmeztessem a Malgolortól nem messze elterülő város, Elorten-t a veszélyre. Ha nem figyelmeztetjük őket, esélyük sincs, hogy túléljék. Kérem Uram, hadd tegyem jóvá a hibámat!

Egy pillanatig csönd telepedett a teremre.

-Jóvátenni a hibádat?-kérdezte végül Thranduil-Erre nincs szükség. Nem engedem, hogy elmenj. Megkapod a méltó büntetésed...

-Nem száműzheted!-szólalt meg határozottan Legolas- Ha őt elküldöd, engem is el kell küldened! Én is ugyanannyit hibáztam.

Míriel még sohasem látta ilyennek a parancsnokát. El nem tudta volna képzelni, hogy Legolas szembeszáll az apjával.

-Nem akartam száműzni.-szólalt meg higgadtan Thranduil.-A büntetése nem más, mint, hogy nem harcolhat soha többet.

Míriel szíve egy pillanatra leállt. Kissé megtántorodott. Kétségbeesetten próbálta összeszedni magát.

-Elmehetsz Míriel.-szólalt meg Thranduil, mire Míriel tántorogva elindult a lépcső felé.

Megszaporázta a lépteit. Az útját a szobájába vette. Amint hazaért, lerogyott a földre. A szemébe könnyek szöktek.

Míriel tudta, hogy miatta veszélybe került sokak élete. Mégis úgy érezte, hogy ezzel a büntetéssel az egész életét pokollá tették. Tudta, hogy holnap eljönnek a fegyvereiért, és elveszik tőle.

És a fegyvereivel együtt minden reményét...