Mirkwood az otthonom //Befejezett//

13. fejezet: Esély nélkül

Hűvös szél söpört végig Elortenben a katonák sorai között. Már egy ideje csak álltak, és kétségbeesve hallgatták az orkok vonulásának ütemét. Addig nem tehettek semmit, míg az ostromlók oda nem értek. Viszont szörnyű volt így állni, és várni a végzetüket. Egy bő órája trappolt lefelé a hegyről a végtelennek tűnő ellenséges sereg. Idő közben már besötétedett. Csak néhány fákja világított. A holdat eltakarták a fekete felhők. A várőrzők szíve megtelt félelemmel. Háromszázan voltak ezernyi ork ellen.

A támadó sereg leért a hegyről. Ütemet tartva, nyugodtan haladtak. Lassan felvonultak, körbevették a várat, és csatarendbe rendeződtek. Csak háromezren voltak, de így is reménytelen volt az előttük álló harc. A várvédők féltek.

Az orkok még nem támadtak. Csak álltak, és vicsorogtak. Majd az egyik parancsnok jelt adott, mire a tengernyi ocsmányság megindult a városfal felé. Megcsákjázták a falat, és elkezdtek mászni. A várvédők íjaikat kifeszítve vártak. Mikor Rowen jelt adott, ellőtték nyilaikat. A köteleken mászó orkok lezuhantak, de mögöttük újabbak jelentek meg. A lent maradó támadók óriási íjakat vettek elő. Felhúzták, és lőttek. A várfalon álló katonák első sora lefordult a falról. Rowen jelt adott a hátsó soroknak, hogy lőjenek újra. A mászó orkok szintén lepotyogtak. A behatolók is lőttek, mire a falon álló emberek száma jelentősen megcsappant. A várvédők nekiestek a köteleknek, és azokat vágták el. A támadók most létrákkal támadtak a várfalra. Gyorsan mászni kezdtek. Az elorteniek nyílzáport zúdítottak, amit az ocsmányságok viszonoztak. Az orkok elérték a fal tetejét átugráltak, és rátámadtak a falon lévőkre.

A földön maradt orkok pedig a kaput ostromolták. Azt belülről eltorlaszolták a harcosok, és most félve tartották a fa kapukat, és próbálták tompítani a faltörőkossal bevitt ütéseket.

A falon lévő emberek már mind holtan hevertek. A bemászó elleség letiporta azt a néhány férfit, akik még a falakon maradtak.

A kapu megadta magát, a torlaszt kettétörte az óriási faltörőkos. A kapun beözönlöttek az orkfajzatok. A feketeség elárasztotta a várost, amikor az orkok beözönlöttek. Akiket nem öltek meg, vissza menekültek a várfalak mögé. A kint ragadt katonákat egytől-egyig kivégezték. A várban lévő emberek rettegtek. Tudták, hogy itt a vég. Végső kétségbeesésükben a kaput tartották teljes erőből. A várost elárasztották az ostromlók. Nekiestek az ajtónak. A kapu minden egyes ütésnél megremegett. Csak a katonák tartották még belülről. A következő ütésnél az ajtó beszakadt. Az orkok berohantak, leteperve az útjukba álló embereket.

Sorra estek el a várvédők, egy-egy fájdalmas üvöltés kíséretében, mikor a mocskos behatolók leszúrták őket. Csak néhány ember menekült a várba. A nagycsarnokba mentek. Rowen is velük volt. Tartották az ajtót. Hallották a kint szétáradó orkok zaját. Rowen tántorogva ellépett az ajtótól. Vérzett az orra. Folyton csak a kint elesett katonákra gondolt. Az agya kizárta a külvilávot. A hangok elhalkultak. A fájdalom vette át a helyét. Mikor újra visszatért a valóságba, a maradék 5 katonájához fordult, akik az ajtót tartották.

-Engedjétek el... -mondta halkan.
A katonái értetlenkedve néztek rá, de nem engedték el az ajtót. Rowen ingerülten odalépett.

-Azt mondtam, engedjétek el! -kiabálta, és ellökte a társait az ajtótól.

Társai megilletődtek, de félreálltak.

Rowen hátralépett néhányat. Kezében tartotta a kardját. Az ajtó megadta magát. Kitört a helyéről. Rowen egyedül állt az ajtóban. Kardját a földre dobta, ami csörömpölve lezuhant. Becsukta a szemét, úgy várta a halált.

Az orkok betörtek. Rowen élettelenül eldőlt. Holtteste fölött átugráltak az ocsmányságok. A várban csak az utolsó kiáltás hallatszott. Aztán csend. Csak a támadók mozgása hallatszott.

Az orkok bevették Elortent.

Mindenki meghalt.