Mirkwood az otthonom //Befejezett//

15. fejezet: Párbaj

A nap bevilágította Gelladirt. A várkaput leeresztették. Egy csapatnyi fáradt ember sétált át rajta. De volt velük két tünde is. Azok kissé koszosan, de jól tartva magukat mentek be a várba. A tömeget néhány katona fogadta, és elvezették őket egy biztonságos helyre. Míriel és Legolas pedig a trónterembe mentek. A terem most üres volt. Míriel odalépett az egyik őrhöz.

-Hol van a királynő? -kérdezte

-Az ön távozása után elhagyta a várat. Valószínűleg a hegyoldalba lovagolt.

Míriel bólintott, és a herceggel a nyomában elhagyta a várat. Sietős léptekkel ment át a városon. Mikor kiért, útbaigazítást kért az egyik őrtől, majd elindult az imént megmutatott irányba. A két tünde felfelé vette az irányt, a patanyomokat követve.

-Miért jöttél vissza hozzánk? -kérdezte Legolas- Miért nem maradtál ott?

Míriel vissza emlékezett.

"Belépett az étterem ajtaján. Tágas és csinos helység volt. Leült az egyik asztalhoz, mire rögtön elé raktak egy tál ételt, és egy pohár vizet. Mohón nekilátott az évesnek.

Egyszercsak fájdalmat érzett a szívében. Rossz előérzete támadt. A fájdalom csak erősödött. Megpróbálta folytatni az evést. A rossz érzése most tőrként döfött belé. A torkán akadt a falat. Gyorsan a pohárért nyúlt. Inni kezdett. A torka megszabadult, de Míriel most az eddigieknél is nagyobb fájdalmat érzett. Kezéből kiesett a pohár. Az a földre zuhant, és ezernyi darabra tört. A tündelány felpattant a helyéről, gyorsan fejethajtott, és kirohant a teremből.

Az istállóba ment, kiválasztott egy lovat, egy fehér musztángot, felpattant rá, és kivágtatott a városból. Előredőlt a lovon, összehúzta magát, hogy még gyorsabban haladhasson a hátasa. Szinte repült, úgy vágtatott. A szörnyű érzés a hatalmába kerítette. Puszta táj mellett suhant el. És ekkor olyan történt, amit Míriel még soha nem tapasztalt.

Látomása volt. A külső világ megszűnt. Egy másik helyre került.

Legolast látta, amint leteríti egy warg. Az ocsmány állat a herceg fölé hajol és lecsap.

Míriel visszatért a jelenbe. Megremegett. A tehetetlenség eluralkodott rajta. Félt, hogy nem ér oda időben. Féltette Legolast.

Sarkával gyorsított a tempón. A ló olyan gyorsan szedte a lábait, ahogy csak bírta. Míriel kétségbeesetten vágtatott. Mikor elért egy dombtetőre, meglátta őket. Szemével Legolast kereste. A tünde a csapattól kicsit távolabb állt. Míriel szívéről nagy kő esett le.

Látta, hogy az egyik warg nekitámad az embereknek. Gyorsan elővette íját és lőtt. "

Összeszedte a gondolatait. Végül megszólalt.

-Megéreztem a bajt. Rossz előérzetem volt, így úgy döntöttem, hogy visszamegyek hozzátok. A lovaglás közben... Látomásom volt. -itt Legolas szemébe nézett- Téged láttalak... Egy fenevad áldozatává váltál. Féltem, hogy a jövőt láttam, hogy nem érek oda időben. -a tündelány lehajtotta a fejét- Nem bírtam volna ki, ha elveszítenélek. A barátom vagy.

Itt elhallgatott. Nem lepődött meg azon, hogy beszédét döbbent csend fogadta. Hiszen nem túl gyakori, hogy bármelyik tünde így beszéljen az uralkodójáról, és azt állítsa, hogy a barátja.
Legolas egy darabig csöndesen haladt. Nem tudta mire vélni ezeket a szavakat. Valamiért melegséggel töltötték el. Kissé megrökönyödött, a barát kifejezésen. De végül megállt, szembe fordult társával, vállára tette a kezét, és megszólalt.