Mirkwood az otthonom //Befejezett//

Utórész #1

A csata elmúltával alig maradt élő ember. Nyertek a harcban, ugyanis az orkok nem foglalták el a várost. De valójában nem győztek. A csatatéren több ezer holttest feküd vérbe fagyva. Emberek, orkok, tündék, törpök, vegyesen. Hideg szél süvített végig a mozdulatlan lények fölött. Kiüvegesedett szemekkel meredtek a távolba, nem észlelve már semmit a földi életből. A levegőben benne volt a sok fájdalom, jajjkiálltás. Ám most a köd örök lepelként elfedett minden szenvedést, eltakarta a sok kínt, mit átéltek életük utolsó óráiban. Beléjük fojtotta a gyötrelmeiket. Rejtelem ölelte körül a holtakat, akikre senki nem fog emlékezni. Elfelejtik őket, nem tudják majd meg utódaik, hogy min mentek keresztül, miként oltották életüket.

Halkan haladt egy tünde, átlépve az élettelen testek fölött. Szemével pásztázta a csatateret. Fájdalmas szívvel sétált végig, csak egyvalakit keresett: szíve kedvesét.
Legolast átjárta a rettegés. Félt attól, hogy egyszer meglátja Mírielt a földön feküdve, holtan.

Egy árny suhant el mellette. Felkapta a fejét. A következő pillanatban megjelent előtte fekete köpenybe burkolózva a kék mágus. Arcán torz vigyor terült szét, színtelen szemei hidegen vibráltak.

-Végre téged is megtaláltalak. -szinte sziszegve ejtette ki a szavakat.

Legolas kirántotta a kardját. A mágus tovább beszélt rekedtes hangján.

-A lánnyal könnyebb volt végezni...

A tündét elöntötte a düh. Nekirontott a varázslónak.

-Hazudsz! Míriel nem halott!

A férfi nem válaszolt, csak gonoszul elvigyorodott. Legolas idegesen suhintott felé a kardjával. A kék varázsló felemelve botját, megakagályozta, hogy a tünde le tudjon sújtani rá.

-Milyen kegyetlen az élet... -sziszegte- Hát akkor mi értelme élni? -mondta, majd varázsfegyverével földre taszította Legolast.

A tünde összeszorította a fogát és megpróbált felülni. Ám a mágus varázserejével nem tudott szembeszállni. A varázsló felemelte Legolast, és fegyverével dobálni kezdte a levegőben. A tünde férfi tethetetlenül vergődött, néha lezuhanva a földre. Amikor a fekete köpenyes megunta a játszmát, újra a talajra taszította, varázslatával megakadályozva, hogy mozdulni bírjon.

-A lánynak kegyetlen halála volt. Úgyhogy te még örülhetsz. -itt felnevetett- Ha láttad volna az arcát!

-Mit tettél vele?!?- ripakodott rá a tünde, mire a mágus még erősebben nyomta a földbe.

-Kíváncsi vagy rá? -lépett közelebb vigyorogva- Csak elintéztem, hogy azt higgye, te ölted meg. A kis naiv, még el is dobta a kardját, mikor kértem. -röhögött fel- Onnan már könnyű volt... Túl könnyű.

Legolas fortyogó dühvel vicsorgott, tehetetlenül próbált szabadulni.

-Miért? Miért pont őt? -préselte ki a fogai között.

A mágus arcáról lefagyott a mosoly. Villámló szemekkel nézett a hercegre.

-Miért pont őt?! Komolyan nem tudod? Évek óta terveztem ezt. Ezt a csatát. Évek óta kovácsoltam ork seregemet, hogy egy nap újra enyém legyen Gondor! Erre jött két tünde, ki leleplezte seregeim, figyelmeztette a célpontokat! Emiatt a két manó miatt vesztettem el mindent!! Ha te, meg az a szuka nem vagytok, váratlanul üthettem volna rajta minden városon! De.. Ti... Ocsmány fajzatok.. -hangja remegett az undortól és az elfojtott dühtől- Ti elrontottatok mindent! Megszöktetek, tönkretettétek a tervemet! -itt kicsit elhallgatott, lenyugtatta magát- Orkjaim elméjében megtaláltalak titeket. Megtudtam, hogyan néztek ki. Alig vártam, hogy végezzek veletek. És most itt az ideje a bosszúnak.

Az öregember előhúzta kardját és elengedte Legolast a botjával. Le akart sújtani, de a tünde megelőzte. Oldalra gördült a szúrás elől és közben kirúgta a botot a varázsló másik kezéből. Az rögtön kinyújtotta a kezét, hogy odavonzza fegyverét, de ez az idő bőven elég volt arra, hogy a herceg felpattanjon. Mielőtt még ellensége védekezhetett volna, kirántotta a kardját és a mágus hasába szúrta. Az levegőért kapkodva bámult a tündére, aki újból döfött, ezúttal a szívébe. A kék varácsló hangtalanul összeroskadt. Elterült a véráztatta talajon. Olyan gyorsan múlt el, amilyen gyorsan jött. Köpenye befedte alakját, eltakarva a világ elől a holttestét. Legolas a varázsbothoz lépett, felemelte és megforgatta a kezében. Miután megvizsgálta, két kézzel felemelte és a térdére lökve kettétörte azt. Abban a pillanatban, mintha villám csapott volna le a varázseszközre, olyan fényesség villant fel, erejével ellökve a tündét. Végigsöpört a különös erő a csatatéren, majd dörögve alábukott a hegyek mögött. A vihar után csend telepedett a holtakra. A botból csak két elszenesedett fadarab maradt, mely most feketén füstölgött.

A herceg feltápászkodott és körülnézett. És ekkor szíve kihagyott egy ütemet: megpillantotta Mírielt. Ott feküdt, vérbe fagyva, fehér bőrrel, holtan.

-Neeeee! -keserves üvöltésébe beleremegett a levegő.

Botladozva tántorgott oda, majd fájdalmasan térdre rogyott. Mírielre tekintett, ki mozdulatlanul hevert, becsukott szemekkel. Szívéből kiállt egy kard, ruháján hatalmas vérfolt éktelenkedett. Legolas megsimította az arcát, mely mint egy porcelánbaba, úgy fehérlett. Folytogató csend telepedett rájuk, csak a herceg megszakadt szívének nyögéseit lehetett néha hallani. Elszorult torokkal, melkasában égető fájdalommal görnyedt előre, kezébe fogva a lány hideg kezét. A fájdalom úgy nehezedett rá, hogy szinte levegőt sem kapott. Elvesztett mindent. Elvesztette azt akit szeretett, élete értelmét.

Miért? Miért kellett meghalnia? Hisz annyi évet tölthettek volna együtt, oly boldogok lehettek volna... Hát ezt érdemlik? Azt, hogy szétszakítják őket és már soha nem fog tudni többet teljes életet élni? Mert lénye egy részét elvesztette. Szívéből kitörtek egy darabot, és ezt a sebet senki nem tudja majd begyógyítani.

És ami a legjobban fájt Legolasnak, az, hogy szerelme hogyan halt meg. Valóban azt hitte, hogy ő ölte meg? Míriel utolsó perceiben azt élte át, ahogyan ő, Legolas szíven szúrja?

Legolas keze ökölbe szorult. Magára volt mérges, amiért nem volt itt, hogy megelőzze ezt. Dühös volt, de végül keserűsége átvette az uralmat. Fájdalmasan nézte a kihűlt testet, amely ártatlanul hevert, mégis oly vége lett, amelyet nem érdemelt meg. Egy ormótlan kardmarkolat metszette át, csúfította el. Legolas a fegyverhez nyúlt és kihúzta azt kedvese szívéből. Ekkor már nem tudott uralkodni érzelmein. Könnycseppek árasztották el arcát.

A tünde térdrerogyva, fejét lehajtva görnyedt előre. Egy véres kardot fogott, ami most kihullott a kezéből. Ruházatán vérfoltok virítottak, haja a szemébe lógott. Fél kezét letámasztotta a földre, hogy megtartsa magát. Háta megrázkódott, karja megremegett. Legolas szenvedett.

Míriel látta... Látta a szenvedő Legolast a látomásában. De akkor még nem sejtette, hogy hiányzik egy fontos rész a képből: a saját holtteste.