Kék szemek, melyek bevilágítják a sötétséget [ÁTÍRÁS ALATT]

1.rész

-Drága Rose! Megjöttem. -jött haza egyetlen élő családtagom a szokásos mézes mázos mosolyával. -Hogy ment a takarítás ma? Végeztél? -kérdezte gúnyosan.

-Igen, végeztem.

-A pincével is? A padlás is készen van? -kereste mibe köthet bele.

Mivel már sajnos elég régóta vele élek, így bele szoktam abba mikor mit kell csinálni. Gyűlölöm azt a gúnyos mosolyt, ahogyan a mocskossága szinte már-már az arcára rajzolódik ki. Gusztustalan.

-Igen, ezekkel is végeztem. Ezért tartott egy hétig a nagytakarítás.

Ugyan most kell ezt csinálnom másodjára az évi nagytakarítás alkalmából és nagyjából kitapasztaltam mit vár el, de egy ekkora palotát ha meg feszülök se tudok előbb megcsinálni. Mióta a szüleim meghaltak azóta vele élek. Az ő vagyonukkal meg persze ő él, mivel kiskorú vagyok. Könnyedén is használja ki ezt a lehetőséget bűntudat nélkül, kihasznál engem, a pénzt, a jólétet. Én meg csak üres tekintettel bámulok magam elé és minden este megváltóan várom, hogy aludni menjen.

-Hmmm... Valóban? -bólintok, ekkor pedig felrúgja a hozzá legközelebb levő kukát. -Hát nem mondtam neked, hogy nem vagy még készen? -kérdezte nevetve, miközben a vegyszerek által kirepedezett kezemet figyelte. -Jaj kincsem, nem kéne így elhanyagolnod magad. Még a végén megárt neked. De a padlót a legerősebb fertőtlenítővel kéne átsikálni, biztos ami biztos ugyebár.

Ezzel a mozdulattal nevetve sarkon fordult a magassarkújában és végig járta a padlót aminek alig volt ideje felszáradni is. Egy darabig csak állva néztem a földön heverő tartalmat, majd neki álltam. Ma így is jó napja volt, ha az új társaságában -puccoséknál -valaki megalázza a tudatlanságáért, beszól neki esetleg leteremti, azt a dühöt ő csodásan eltemeti magába átmenetileg és ha nagyon rossz napja van, elveri rajtam, szó szerint. Mindig talál kivetni valót a munkámban, így már eléggé csekély ha csak ennyi van nap végén. Nem akarok itt lenni, de nincs hova mennem.

-Virág szálam! -szólt a rideg mégis mázos hangjával. -Kezdek éhes lenni, igazán hozhatnád már!

-Máris. -mivel az ételt már korábban elő készítettem, így nem kellett vele sokat bajlódjak. -Parancsolj, az elő és a fő étel, illetve a desszert.

-Legközelebb legyen sűrűbb a leves, még mindig pocsékul főzöl.

-Legközelebb figyelek rá.

Majd magára hagytam enni, már felhagytam a tiltakozással azzal hogy meg tudjak felelni, valóban csak üres tekintettel bólogatok mindenre. Szomorú. Magányos érzés. Ez idő alatt befejeztem a padló feltakarítását, de ő nagysága gyorsan kitalált új programot nekem.

-Édesem, kellene nekem csokoládé a kedvenc boltomból. -néz mosolyogva ahogy megáll az ajtóban. -Nagyon dühös lennék ha most nem ehetnék belőle. -értettem a célzást.

-Jól van nénikém, megyek.

Kezembe nyomta a pénzt, én pedig útnak eredtem. Ahogy ránéztem az órámra, tudatosult bennem miért mosolygott ennyire mocskosan. Rövid időn belül zár a bolt. Még jól is tettem, hogy nem öltöztem át bár eléggé szakadt így a megjelenésem. Gyors léptekre váltottam hátha elérem a bolt nyitva tartását, de kicsit messze volt tőlünk ahhoz, hogy biztosan oda érjek. Nagy nehezen két perc késéssel oda értem, de ő már zárt.

-Elnézést! -szólok oda.

-Már zárva vagyunk kis hölgy. -mondta, miközben fel se nézett a pultból. -Jaj Rose! Te vagy az? Miért nem ezzel kezdted? A kedvenc vendégeimnek bármit! A szokásosat szeretnéd? -csak bólintok válaszul.

Gyakran hozott ide a vén szipirtyó, mivel törzs vendégek vagyunk ismert is minket. Egy idős, kissé gömbölyded ősz férfi, övé a bolt és kézzel készíti édességeit. Szeret minket, mivel nénikém gyönyörűen adja elő magát bárkinek, így neki is. Bár éreztem, hogy furcsán néz rám a szakadár külsőm miatt, de inkább nem kérdez rá. Gondolom nem akar megsérteni. Gyorsan össze rakta a szokásos kis csomagot, fehér csoki, tej, ét, krémmel, a nélkül, marcipánnal, nugáttal. Minden jó van ebben a csomagban. Kifizettem és sűrű hálálkodás közben hagytam el a boltot enyhe örömmel, hogy sikerrel jártam.

Az utcán haza fele menet néztem ahogy egyre inkább sötétedik. Nem siettem, tudtam nem lehetek sehogy sem elég gyors. Pásztáztam a fákat, az utcát, azt a pár embert aki elment mellettem. Kaptam pár rosszalló pillantást, de csak átnéztem rajtuk. Ez a környék gyönyörű, óriási házak, mind-mind egy palota, minden ház előtt egy vagy több óriási autó. Az utca tiszta, kézben van tartva, cigaretta csikket se látni szinte a földön. Valahogy mélázás közben eléggé rossz lett a kedvem és a lehajtottam a fejem, csak bámultam magam elé, amikor valami elszaladt a lábam előtt. Felkaptam a fejem és utána néztem. Tőlem körülbelül másfél méterre megállt. Egy macska volt. Fekete, eléggé nagy állat. Valahogy még is olyan szép. A bundáján sötétben is látni lehetett, minden bizonnyal puha. Én csak álltam és méregettem, furcsa érzés kerített magába a láttán, ekkor meg hátra fordult és rám nézett. Egyenesen a szemembe. A tekintete értelmes volt, lélekbe ható, nem tudtam elnézni róla, szinte csapdába csalt vele. A macska csak állt és nézett, a testem magától mozdult, meg akartam érinteni. Pislogni sem tudtam, miközben lassan közelítettem felé, ő pedig hirtelen elfordult, majd elszaladt. Dermedten álltam még pár másodperc erejéig, majd realizáltam: nekem sietnem kellene haza. Kissé gyorsabban szedve a lábaimat, haladtam a ház irányába.

De valahogy végig a szemem előtt volt, az a világító kék szempár, ami magával ragadt.