Kék szemek, melyek bevilágítják a sötétséget [ÁTÍRÁS ALATT]

Az új családom...

-Hát... Sajna nem valami nagy a ház, szóval velem egy szobába fogsz lakni, jó?- kérdezte Karen mosolyogva hazafele menet- Sajna a fiaim is egy szobában vannak... Szóval ez az oka, amiért nem tudok egy szobát adni, tényleg ne haragudj!- annyira szép nő, nagyon elbűvölő....

-Öhm... Engem nem zavar, de miután te lettél a gyámom, ami a nénikém tulajdonába volt, most a tiéd, amíg tizennyolc leszek, és egy elég nagy lakás volt a tulajdonában... Ha érdekel valamelyik nap menjünk el és megmutatom...

-Hát... Holnap esetleg, de elsősorban a papírokat kell rendezni, majd utána.

-Oké.- majd mosolyogtam rá.

-Mindig is szerettem volna egy lányt! Azért van négy gyerekem, mert reménykedtem, hogy a következő lány lesz, de sajna a negyedik után feladtam... De akkor is nagyon szeretem őket, ők tartják bennem a lelket, sajna pénz szűkében vagyunk, és nagyon sok a munkám... Értük és most már érted is dolgozom.- mondta mosolyogva- Mondták a rendőrségen, hogy bántalmazott a nénikéd, nagyon durva volt? Mert egy sebhelyet se látok rajtad...- közben megérkeztünk.

-Csak nem látszanak...

-Értem... Megmutatod? Én is szégyellném... Megértem, ha nem akarod, csak tudjam milyen krémet vegyek...

Kis hezitálás után elkezdtem kigombolni az ingem, majd megmutattam a hátam tetejét, mert csak a kocsiban ültünk... Gondolom a fiúk miatt nem bent kérte, hogy mutassam meg...

-Úr isten! Ezeket mivel csinálta?! Ilyet hogy lehet csinálni egy gyerekkel?!- visszavettem...

-Már megtörtént, jobb helyen vagyok, nagyobb ajándék nem is nagyon ért volna!- mondtam mosolyogva. Régen voltam ilyen boldog.

-Anyuuu! Mi is kíváncsiak vagyunk az új családtagra, jó lenne ha sietnél!

-Jól van! Jól van! megyünk már.

Elindultunk a ház felé, mikor megérkeztünk, a ház teli volt kék szempárokkal, beleértve Krisztoferét is, értem miért hasonlított ennyire Karen-éra.

-TE?!- szólalt meg.

-Ismeritek egymást?- kérdezte Karen.

-Osztálytársak vagyunk...- válaszoltam.

-Anyu.- Szólt Krisztofer.

-Igen?

-Miért pont ő? Sejt valamit!-hirtelen nem tudtam hova tenni miről van szó.

-Honnan?!- szólt az egyik fiú, mindbe külsőre közös volt, hogy fekete a haja és világító kék a szeme...

-Majd elmondom...

-Előbb-utóbb el kell mondjuk neki, csalástag.-valahogy egy óriási kérdőjel volt az agyamban miről lehet szó...-Mindegy, majd utána megtárgyaljuk, most had mutassalak be neki titeket!- majd sorba álltak- Ő a legidősebb, huszonkét éves, az új családtag miatt jött haza pár napra, Damon Silver.- feketébe volt öltözve, szemüveggel, amolyan csendes, rideg személyiség, aki nehezen nyílik meg.

-Örülök a találkozásnak. Ha valami nem megy a tanulásban, szívesen segítek.- mondta vérfagyasztó komolyan.

-Köszönöm!- mondtam mosolyogva- részemről az öröm!- majd kezet akartam vele rázni, de nem viszonozta....

-Ő Michael Silver, tizennyolc éves.- az a tipikus helyes srác... Abból is a nőcsábász fajtának tűnik...

-Hugicám!- mondta mosolyogva, majd kezet csókolt... Hirtelen elhúztam a kezem, ő meg mosolygott a meglepettségemen...

-Hát... Krisztofert nem hiszem, hogy be kellene mutatni, már ismeritek egymást.

-Rose Marshall... A testvéremmé vált...

-Okééé... Hát, a legfiatalabb, Nicholas Silver, tizenöt éves.- nyílt, kedves gyereknek látszik, tán kicsit szerény, valószínűleg kicsit gyerekes...

-Mindig is szerettem volna egy nővérkét!- azzal a nyakamba ugrott, viszonoztam az ölelését.

-Áu!- jajdultam fel, mert az egyik új és mély sebemet megnyomta, majd azzal a mozdulattal, egy lépéssel arrébb ment.

-Gyakran előfordul, hogy kicsit szorosan ölelek meg valakit, de nem szokott ekkorát üvölteni...

-Rose... Mutasd meg... Nem akartam, hogy lássák, de jobb ha tudják, óvatosan kell hozzád érni...

-Miért?- kérdezte Nicholas...

Elkezdtem kigombolni az ingem... Bár utálom a melltartókat, most örülök, hogy van rajtam...