Kék szemek, melyek bevilágítják a sötétséget [ÁTÍRÁS ALATT]

Új család? Nem akarom...

Köszönöm a sok visszajelzést, hogy tetszik a sztori, nagyon örülök! :) Hálás vagyok a 100+ megtekintésért! Sajna ez a rész kicsit uncsi lett, de majd lesz jobb is! ;)

-Titeket ismerlek!- jelentettem ki meglepetten, miközben a két fiúra néztem.

-Rose!- üvöltötték egyszerre, miközben jöttek ölelgetni meg puszilgatni...

-Öhm... Honnan tudjátok a nevem? És... Meg nem mondanám, hogy honnan is...- majd beugrott honnan olyan ismerősek- Ti vagytok az a két kutya múltkorról?

-Szép is és még gyors felfogású is. Tökéletes!- szólalt meg a nő- Lenne kedved velünk és nem velük lenni?

-Nekem ők a családom, nem akarok megválni tőlük.

-Hidd el, a macska nem kötődik senkihez és semmihez, a kutyákkal ellentétben, akik egy pillanat alatt szinte beléd szeretnek, oly könnyen alakul ki a két fél között kötelék, de annál erősebb. E két fiú itt mögöttem, azóta csak arra vártak, hogy újra láthassanak, ki saját ételét adta oda nekik, ahelyett, hogy maga ette volna meg... Ez oly hősies! A kötelékért, mellyel magadhoz láncoltad őket, következményei is vannak, melyeket vállalnod kell!- majd rám nézett teljes komolysággal, én meg majdnem elröhögtem magam a régies beszédstílusa miatt...

-Öhm... Biztos... De... Én inkább megyek takarítani.- próbáltam lerázni.

-Ily szép kezeket takarításra fogni... Hogy lehetsz oly kegyetlen Karen?

-Én akarok takarítani...- majd hirtelen mozdultam... Felszakadt az egyik sebem, mire a nő elkezdett szaglászni, majd közelíteni felém. Mikor odaért, letépte rólam a fölsőm.

-Hogy bánsz te vele?!- majd nézett Karen felé.

-Nem ő volt!- álltam elé, mert megindult felé.

-Akkor ki?

-Nem hiszem, hogy a te dolgod, akit az életemben először látok.

-De! Nagyon is!

-Miért?

-Mert azt akarom, hogy velünk élj!

-És ha én meg nem akarom?!- üvöltöttem vissza, majd felálltam, és elindultam a szobámba, ezzel lezárva a beszélgetést, de nem engedte a nő.

-Miért?

-Mert már van egy családom!

-Ezek nem a családod!

-Miből gondolod?! Azért, mert te nem hiszed, hogy lehetséges, nem biztos, én annak tekintem, innentől mondjon ki mit akar!

-Te nem vagy a családunk része!- szólalt meg Krisztofer.

-Krisztofer!- szólt közbe Karen.

-Látod! Ők nem a családod! De mi azok lehetünk!- már eltűnt a régies beszéd stílusa.

Fogtam magam, és elmentem a szobámba, mert nem voltam erre az egészre kíváncsi... Majd ledőltem egy kicsit pihenni, de helyette bealudtam...