Kék szemek, melyek bevilágítják a sötétséget [ÁTÍRÁS ALATT]

Sikertelen menekülés...

Aludtam... Biztos csak álmodtam a tegnap estit... Feküdtem, miközben észre vettem, hogy ismeretlen illatok csapták meg az orromat. Lassan kinyitottam a szemem és egy szép szobát tekintettem meg, miben ott ült az a két szempár tulajdonosa akiknek aznapi vacsorámat adtam oda.

-Jó reggelt!- szólaltak meg egyszerre.

Én csak szótlanul felültem az ágyon, majd rájuk meredtem. Szóra nyitottam a szám, de nem jött ki hang rajta a meglepettségtől.

-Gyere reggelizni, utána körbe vezetünk, ez az új szobád- közben kiléptünk a folyosóra- Az ott szemben a fürdő, a fürdőtől az én szobám utána az övé, majd anyánké.

-Tudjuk nem olyan nagy mint a ti házatok volt, de reméljük ez is megteszi.

-Most nem el vagyok rabolva?- mire mindketten ledermedtek- Haza mikor mehetek?

-Úgy látszik nem fogtad fel...- hallottam meg a hátam mögül a nő hangját- Már otthon vagy, a másik ház eleve nem nevezhető az otthonodnak, hisz még csak családtagnak se neveztek. Sőt! Letagadtak! Majd mi megvédünk, kislányom!- ha az utolsó szót Karen mondta volna, könnyek csordultak volna a szememből örömömben, de tőle valahogy nem hatott meg.

-Én tényleg haza szeretnék menni.

-Értetlen lány!- azzal megpöckölte a homlokom- Itthon vagy.

-És ha ezt én nem tekintem otthonomnak?- azzal elszaladtam abba az irányba, ahol a folyosó végén egy ajtó van, hátha arra van a kijárat, azt kinyitottam, de egy palota tárult elém belülről... Még hogy nem olyan nagy... Csak nagyobb... Ezen elmélkedni nem volt időm, ezért gyorsan lefutottam a lépcsőn, majd elindultam az egyik folyosón. Egy zsákutcát találtam, ezért ott felszaladtam a lépcsőn, szaladtam vissza abba az irányba és ott a másikkal akartam próbálkozni, de már ott vártak. Megpróbáltam elbújni.

-Úgy se tudsz előlünk elmenekülni, próbálkozni se éri meg!- hallottam viszonylag közelről a nő hangját, ekkor eszembe jutott valami.

Fogtam levettem a zakóm, odadörzsöltem, hogy a körülötte lévő részeken is ott legyen az illatom, majd bedobtam a blúzom az asztal alá, mert máshova akartam szaladni, de túl közel voltak, bemásztam az asztal alá, ami terítője a földig ért. Ott észrevettem egy csapó ajtót, amiről valószínűleg nem tudhattak, mert alig látszik és poros is. Bebújtam, bezártam magam után, majd elindultam valamerre, hallottam a meglepődött hangokat, akkor nem tudtak róla. Mikor megtapintottam a kijáratot, halkan kinyitottam, majd becsuktam, de olyan hangos csapódással zárult, hogy úgy futottam, mintha íjjal lőttek volna ki, mikor megtekintettem a kijáratot, nekiütközve akartam kinyitni az óriás kaput, de az zárva volt... Tudtam, hogy zárva lesz, de a remény hal meg utoljára... Magamba roskadtam, majd mikor legközelebb felnéztem, már mindhárman ott voltak...