Kóbor szellem [BEFEJEZETT]

1.rész

Zöld szemek 

  - Milyen napod volt, Kicsim? - kérdezte anyu, amint beültem a kocsiba. Nemrég végeztem a suliban, és értem jött kocsival, mint mindig.
- Remek - válaszoltam kedvetlenül, majd az ablaknak döntöttem a fejem, és a mellettünk elhaladó baráti társaságokat kezdtem figyelni.
Mindenkinek megvolt a maga helye az iskolában, egyedül én lógtam ki mindenhonnan, mintha valami fertőző betegség hordozója lennék. Anyu persze örült ennek, hiába is tagadja, hiszen tudom, hogy szerinte a kortársaim közül mindenki füvezik és olcsó sört vedel, úgy, mintha kötelező volna. A kocsiban egész úton azon agyaltam, hogy mi lehet bennem a hiba. Talán az élénk, kék szemem? Talán göndörítenem kéne a fekete hajam, és nem vasalnom? Talán az, hogy a nevem Sophie Manners?
- Megint a szökőkútnál tegyelek ki? - eszméltem fel anyu hangjára.
- Igen! - vágtam rá rögtön. Anyu gyanakodva nézett rám a feje felett lévő tükörből.
- Mit szoktál te ott csinálni? - faggatott. - Csaknem végre összebarátkoztál valakivel?
- De, igen - füllentettem. Nem akartam, hogy anyukám is lúzernek tartson, elég, ha az egész suli úgy kezel, mint egy leprást.
- Nos, ennek kifejezetten örülök - mosolygott rám, miközben kiszálltam a kocsiból. - Azért ha lehet, még sötétedés előtt sétálj haza, rendben?
- Rendben, szia! - intettem neki, miközben elindultam a szökőkút felé. Amikor odaértem, mélyen a farzsebembe nyúltam egy kis apróért. Mindeközben azon gondolkoztam, hogy anyu öröme vajon őszinte-e, valamint azon, hogy nem hazudhatok neki örökké. Az igazság azzal kapcsolatban, hogy miért járok a szökőkúthoz kicsit eltér attól, amit anyunak állítottam. Sőt, semmi köze hozzá.
Valójában azért járok ide, hogy kívánjak, a kívánságom pedig minden nap ugyan az.
Egy barát. Egy barát, aki mellettem áll minden jóban, és rosszban egyaránt. Aki kész bármikor harcolni velem, bárki ellen.
- Kérlek, kérlek, kérlek! - motyogtam magamban, miközben bedobtam a vízbe az érmét, behunytam a szemem, és dölögéltem, mint valami bolond. Hirtelen valami isteni illat csapta meg az orrom.
Amikor kinyitottam a szemeim, észrevettem egy fiatal nőt tőlem pár méterre, az egyik kirakat üvegének támaszkodva. Egyenesen rám bámult, esélyem sem volt azt hinni, hogy valaki mást néz ennyire. Zöld szemeinek pillantása a lelkemig hatolt. Volt vele egy kisfiú is. Szőke, alacsony, vékony, és tele sebhelyekkel. Az út szélén játszott egy piros labdával, pár lépésre az autóktól, én pedig előre éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége. Elindultam feléjük, a nő pedig le sem vette rólam a szemét. Itt következett be a baj.
A labda kigurult az úttestre, és a fiú vetett még rám egy pillantást, majd elindult a labda után. Kiszaladt az útra, egyenesen egy kamion elé. Fogalmam sincs, hogyan, de éppen időben utána ugrottam, és löktem rajta egyet.
Még láttam, ahogy a kisfiú épségben végiggurul a járdán, aztán egy nagy csattanás, hatalmas fájdalom, és minden elsötétült.
Fogalmam sincs, mennyi idő elteltével, de amikor újra ki tudtam nyitni a szemem, már ott ültem a járda szélén.
A fiatal nő, aki annyira sejtelmesen bámult rám messziről, most ott ült velem szemben, és szorosan ölelte magához a kisfiút, aki ártatlanul vigyorgott rám, a labdájával a kezében.
- Mégis mi a francot műveltél!? - kiabáltam a fiúra. - Meg is halhattál volna!
A kissrácot látszólag teljesen hidegen hagyta, amit mondtam.
- Ugyan, nekem semmi bajom, bár ez rólad nem igazán mondható el... - mondta széles vigyorral az arcán, majd az úttest felé biccentett.
Amikor odakaptam a fejem, nem hittem a szememnek. Láttam magam kívülről. Ott feküdtem az út kellős közepén, és rengeteg ember vett körül, pár méterre tőlem pedig egy mentőautó állt.
Szóval ez most azt jelenti, hogy... meghaltam!?