Kóbor szellem [BEFEJEZETT]

10.rész

Harc az erdőben 

  Amy döbbenten bámult hol Rickyre, hol a földön fekvő édesanyjára. A kis szőke vakmerősége felbőszítette, ugyanakkor lázba is hozta egyszerre. Egyre jobban rászorított a fiú nyakára.
- Te tényleg nem félsz egy igazi démontól? - kérdezte tőle hörögve, mire Ricky hátrarántotta a fejét.
- Te... Nagy kérés, hogy moss fogat, mielőtt az arcomba mászol? - fintorgott Ricky, majd a démon döbbenetét kihasználva hátrapillantott ránk. - Most!
A fiú minden erejét összeszedve elrúgta magától a démont, majd Ricoval egyszerre ugrottunk ki a bokor mögül. Én indultam a lidérc felé, Rico pedig Amyt teperte le a földre.
- Ricky, segíts a sebesülteken! - kiáltottam oda neki, majd félelmet nem ismerve lefékeztem a szörnyeteg előtt.
- Mit művelsz!? - kiabált rám erőtlenül Tomone, mikor végre magához tért. - Fel fog falni!
- Idióta... - hallottam meg Kylie gúnyos, de mégis aggódó hangját.
Vettem egy mély levegőt, majd ellengedtem a megjegyzéseiket a fülem mellett. Felnéztem a szörnyre, aki egyre csak közeledett felém.
- Haru! - kiáltottam. - Megpróbáljuk?
- Ha te készen állsz, én is - hallottam meg kellemes, lágy hangját.
Már éppen támadni akartam, amikor szörny hirtelen felgyorsult, még így is, hogy csak egy lába maradt. Aggódva a többiek felé pillantottam.
Szerencsére Amyt már eszméletlen állapotban találtam. Rico éppen felette állt, és telibe köpte a földön fekvő démont, mire Ricky hanyatt vágódott, annyira nevetett. Kylie és Tomone is összeszedték már magukat, nagy nehezen felálltak, és elindultak felém. Azonban a lidércről sem szabadott megfeledkeznem. Ügyelnem kellet, hogy nehogy bekebelezze Harut, de mégis muszáj volt kockáztatnom.
Éreztem, hogy Haru lelke rezonál az enyémmel. Izgalmamban minden tagom megremegett, a szívverésem egyre jobban felgyorsult.
- Hírdesd a tavaszt, La Florecita! - kiáltottam, mire hatalmas, rózsaszín fény lepte el a ferrumomat. Amikor végre enyhült a vakító fény, és ki tudtam nyitni a szemeim, körülöttem minden csupa cseresznyevirág szirom volt. Próbáltam a csapásommal a lidércet célozni, azonban az utolsó pillanatban a lábaim feladták a szolgálatot. Hanyatt estem, a nagy fény pedig nem a szörnyet találta el, hanem a feje felett lévő hatalmas fenyőt.
- Elhibáztad, te idióta! - ordította Rico. - Pedig ott állt az orrod előtt!

  Szívem szerint elsüllyedtem volna szégyenemben, és még ezzel együtt meg kellett bírkóznom a halálfélelmemmel is, hiszen a szörnyeteg szinte már az arcomban lihegett.
Fejben már elbúcsúztam mindenkitől, amikor hirtelen egy hatalmas reccsenés szakította félbe a gondolataimat. A fa, amit eltaláltam, pontosan a lidércre dőlt, maga alá temetve azt. Felcsillant a remény szikrája.
- Most támadjunk! - utasított minket Tomone, mire egyszerre, minden erőnket összeszedve a lidércnek estünk. Alig hittem el, amikor a fenevadat hatalmas, vörös fénycsóva ölelte körül, majd nagyot robbanva vált semmivé.
- Sikerült! - mondta döbbenten, de azért mégis vigyorogva Spirit, aki éppen akkor vette fel emberi alakját. Azonban boldog mosolya abban a pillanatban lehervadt, amikor meglátta, hogy az erdő fái dominókat megszégyenítő módon dőlnek ki, sorban egymásra.
- Meneküljetek! - kiáltotta Kylie, majd magával rántva minket, rohanni kezdett.
- Őt itthagyjuk? - vetettem egy utolsó pillantást az ájult Amyre, mire a többiek gyilkos tekintettel díjazták az ostoba kérdésem.
Mint akiket kergetnek, úgy futottunk kifelé az erdőből, meglehetősen parázva attól, hogy egy óriásfenyő rajtunk akar megpihenni.
Amikor végre elértünk a városhatárhoz, mindannyian egyszerre estünk össze.
- Utálok... - lihegte Kylie. - ... futni!
- Sophie, te egy őrült vagy! - kiabált rám Tomone, miközben próbált mély levegőket venni. - ... De megmentetted az életünket!
- Így van, Szellemlány! - veregette meg erőtlenül a vállam Rico. - Jövünk neked eggyel!
- Azt hiszem, te amúgy is jössz már valakinek valamivel! - nézett rá szigorúan, karbatett kézzel Tomone. Riconak mondani sem kellett, rögtön tudta, kiről van szó. Erőltetett vigyorral az arcán, szinte vicsorogva bámult az egyik ferrumjára, Shenzire, aki szintén teljesen ki volt tikkadva. Kion pólójával törölgette a honlokáról az izzadságát, mire az észrevette, és oldalba könyökölte.
- Sajnálom, hogy bunkó voltam veled, Shenzi... - kezdte idegesen, erőltetetten.
- És hogy paraszt! - csilingelt Kylie gúnyosan. - A parasztot kihagytad!
Rico vett egy mély levegőt, majd kijavította a mondatát. - Sajnálom, hogy egy bunkó paraszt voltam veled, Shenzi...
A fiatal fiú szeme felcsillant, majd boldogan mosolyogva gazdája nyakába ugrott, és nyomott a homlokára egy hatalmas puszit, mint az óvodások.
- Nem haragszom, te lökött! - bazsalyogta, miközben Rico próbálta a megszokottnál kevésbé bunkó módon eltaszítani őt magától.
Egy ideig figyeltem őket, majd halványan elmosolyodtam. Arra eszméltem, hogy valaki felém nyújtja a kezét.
- Jól vagy? - kérdeztem aggódva a kéz tulajdonosát.
- Kénytelen vagyok - vigyorgott, miközben felhúzott a földről. - Várnak vacsorára! - mondta, hatalmas mosolyt csalva az arcomra.
Amikor megálltunk az ajtóban, aggódva végignéztem a vérfoltos, fűfoltokkal tarkított szerelésemen, ami reggel még hófehérben pompázott. Ezt mégis hogyan fogom megmagyarázni?
- Tudod, ha már te átöltöztél, igazán adhattál volna valami cuccot kölcsönbe! - jegyeztem meg sértetten, mire ő csak a fejét rázta, és becsengetett.
Most is kevés ruhát viselt, nem hozta zavarba a hiányuk. Egy terepmintás haspulcsi volt rajta, és fekete, magasderekú, szemtelenül rövid nadrág, amiből kilógott a feneke. Aranyékszereit most sem hagyta otthon, mindegyik a helyén volt.
Ahogy anyu ajtót nyitott, alaposan végignézett rajta. A fejemet fogtam. Miért kellett ilyen feltűnően végigmérnie?
- Nahát, Kylie! - mosolygott. - Gyere beljebb! - mondta, majd végignézett rajtam is, a mosolya pedig az arcára fagyott. Kérdően meredt rám.
- Elestem - vontam meg a vállam. Anyu sóhajtott egyet, majd újra Kylie felé fordult.
- Ugye szereted a makarónit? - kérdezte, miközben úton volt a konyha felé. - Nem valami ötcsillagos kaja, de Sophie szerint ehhez értek a legjobban!
- Tökéletes lesz, köszönöm! - mosolygott Kylie udvariasan. Felvont szemöldökkel néztem rá.
- Mi van!? - tért vissza rögtön a bunkó stílusához, amint anyu eltűnt a konyhában.
- Te mióta tudsz ilyen kedves szavakat kiejteni a szádon?
Kylie felhúzta az orrát. - Hiszed vagy sem, de nemesi családból származom, kötelező volt számomra az illem!
- Nahát, ki nem találtam volna! - jegyeztem meg flegmán, mire a fejemen landolt a konyharuha. - Hé!
Vacsora után felmentünk a szobámba, végre. Anyu megállás nélkül faggatta Kyliet, valamint elmesélte a rém ciki gyerekkori sztorijaimat is neki, amiken persze a zöldszemű jókat hahozázott, nekem meg főtt a fejem szégyenemben.
A szőnyegemen ültünk. Haru az ágyamon pihent, kard formában. Egy ideig némán bámultam Kyliet, akin láttam, hogy alig bírja visszatartani a röhögést. Félve rám sandított, majd amikor találkozott a tekintetünk, hanyatt vágódótt, és újra hangos röhögésbe kezdett.
- Nem hiszem el! - csaptam a földre mérgesen, mire a tenyerem sajogni kezdett. - Miért ilyen vicces, hogy...
- Hogy ötödikben félre nyeltél a moziban, és az orrodon keresztül úgy spriccelt ki a kóla, mint a szökőkút!? - hozta fel a dolgot, hangosan vihogva, a térdét csapkodva.
Meg tudtam volna fojtani, mégis úgy éreztem, ha nem lenne, nagyon hiányozna.
Kylie már szinte mindent tudott rólam, a múltamról, azonban ő még nem árult el magáról szinte semmit...
De miért?