Kóbor szellem [BEFEJEZETT]

11.rész

  Nem gondoltam volna, hogy Tomone és Spirit megállják a helyüket ácsként is, de simán összeraktak ketten egy komplett három emeletes ágyat, két nap alatt.
Haru legalul már el is foglalta a helyét, mi pedig betömörültünk mellé Rickyvel és Kylieval. Tomone nem tartotta biztonságosnak, hogy egy ferummal egy házban éljek, hiszen a lidércek érzik a lélekenergiáját, és megtalálhatnak. Úgy látta, hogy a szentéjben, ami távol tart minden lidércet, biztonságban lesz. Valamint azt is megtiltotta, hogy otthon szellem formában tártózkodjak, persze ha vacsit akarok magamból csinálni, nyugodtan.
Mivel a másik két helyen Kion és Shenzi fognak aludni, Rico fontosnak érezte kipróbálni, hogy kényelmes álma lesz-e a ferrumjainak.
- Egész jó! - kiabált le a legfelső ágyból, ahol a vörösszemű démonfiú fog aludni.
- Jobb, mint az asszonyod mellett? - kérdezte Shenzi röhögve. Kylie rögtön felkapta a fejét.
- Akkor leszek az asszonya, amikor majd majmok hullanak az égből! - kiáltotta Kylie, mire Rico hirtelen leborult az emeletes ágyról, és hatalmas csattanással ért földet.
- Szóval most - jegyezte meg halkan Kion, majd felment a létrán, ami az alvóhelyéhez vezetett.
Ricky a röhögéstől megszakadva nyújtott segítő kezet az apjának.
- Kion, jegyezd meg, amit most mondok - nyögte, miközben felállt. - Kihajolni veszélyes!
Kion már éppen vette a levegőt, hogy beoltsa mesterét, mint ahogy sokszor tette, ámde Tomone eréjes hangja közbeavatkozott.
- Srácok, a városban feltűnt egy újabb lidérc! - rohant be a szobába a katanamester lihegve. Mögötte Spirit fékezett le a küszöbön.
- Micsoda!? - kapta fel a fejét Kylie, aki csak akkor vette észre, hogy a nyakpántján lévő gyűrű fényesen villog. Rico nyakában is volt egy hasonló, csak láncon. Az ő gyűrűjét is fény ölelte körül.
- Különös - suttogta a szőke, miközben megmarkolta a gyűrűt. - Egyáltalán nem érzem a lélekenergiáját... biztosan lidércet láttatok?
- Majd pont én nem ismerem fel a lidérceket, mi? - csapta nyakon Tomone mérgében. - Ugyan olyan hatamas, és emberi volt, mint a múltkori! Egyedül semmi esélyem nem lett volna ellene!
- Ezek szaporodnak? - pislogtam értetlenül, majd végignéztem a kivörösödött nyakú Ricon. Tomone egy igazi amazon!
- Kétlem, hogy szaporodnának - mondta Kylie, miközben kimászott az ágyból. - Merrefelé láttátok?
- A belvárosban - mondta Spririt. Láttam az arcán, hogy aggódik. - Sorra öl meg ártatlan embereket, sietnünk kell!
Beleegyezően bólintottam egyet, majd fegyverré alakítottam Harut.
Mire beértünk a városba, csend honolt mindenhol. Mindhármunk kezében ott volt a fegyver, felkészültünk a harcra, de az ellenfél sehol nem volt.
- Furcsa, nem? - kérdezte Kylie, miközben tüzetesen végigmérte az utcát.
- Az - mondta Tomone, miközben magabiztosan lépkedett a kirakatok kitört ablakainak szilánkjain. - Nagyon furcsa.
Rico már vett egy mély levegőt, hogy figyelmeztessen valamire minket, mikor a semmiből hirtelen egy karika repült el mellette. Miniméterek választották el attól, hogy felvágja az oldalát.
Amikor abba az irányba fordultunk, amelyből a támadás indult, nem hittünk a szemünknek.
- Te meg hogy a francban lehetsz életben!?- üvöltötte Rico.
Amy egy tűzlépcső korlátján állt, halkan kuncogva nézett le ránk, miközben karikája visszatért a kezébe. Furcsa, az ő ferrumját még sosem láttam emberi alakban.
- Tényleg azt hittétek, hogy egy fa végezhet velem, ti szerencsétlenek? - kérdezte, majd leugrott hozzánk, egyenesen elém. Fekete kesztyűs kezével megtámasztotta az állam, így kénytelen voltam vörös szemeibe nézni. Tomone a vállamra tette a kezét, és elhúzott a démon elől.
- Csodaszép szemeid vannak, meg kell hagyni - kuncogta Amy. - Olyan, akár egy tenger. Egy tenger, ami gyönyörű, de mégis mély, és ami a mélyén van, az nagyon veszélyes tud lenni ám!
Fogalmam sincs, mire akart kilyukadni. Mielőtt még megkérdezhettem volna, hirtelen nekem ugrott. Szinte az utolsó pillanatban rántottam elő Harut, hogy kivédjem a támadását, majd a démon belökött az egyik kirakat üvegén, én pedig elterültem a szilánkok közt.
- Sophie! - hallottam meg Kylie kiáltását.
Amy combig érő csizmájának kopogása egyre közelebbinek hallatszott, miközben próbáltam feltápászkodni a földről.

  - Mit akarsz? - vetettem felé egy gyilkos pillantást, miközben letöröltem a szám sarkából a vért.

- Az életedet, kicsi szellem! - vigyorgott ördögien, majd sunyi módon megvárta, hogy felálljak.
A pillanatot kihasználva újra megtámadott, ámde ez alkalommal valaki elém ugrott. A megmentőmmel együtt zuhantunk be egy liftbe, és csapódtunk annak falának.
Egy kis ideig a szemeim becsukva pihegtem. Borzasztó fájdalom járta át az egész testem, alig bírtam mozdulni. Amikor erőt vettem magamon, és végre felnyitottam a pilláim, láttam, hogy Amy közeledik.
Rico minden erejét összeszedve a lift gombjaihoz lépett, és becsukta a vas ajtót, a démon pedig ennek repült neki. Az alakja kirajzolódott a vason, olyan erővel csapódott a felvonónak. Tudtam, hogy ezt már nem fogja a szerkezet kibírni.
Valamennyi tartókábel elszakadt, a lift pedig zuhanni kezdett, majd körübelül fél perc után állt csak meg újra. Halálfélelemmel néztem Ricora, akinek a karjából ömlött a vér.
- Kö-köszönöm, hogy megmentettél... - dadogtam, miközben minden tagom remegett. - De... miért?
- Nem tudnék nyugodtan aludni, ha látnék végleg meghalni még egy gyereket... - mondta, mire elgondolkodtam. Még egy gyereket?
- Hát, amúgy is halott vagyok, ha úgy nézzük - kuncogtam zavartan, mire Rico idegesen pillantott rám.
- De ne nézzük úgy.
Nem tudtam, mit mondhaték. Rico számomra mindig is furcsa volt. Ahogy az ajtóra pillantott, végre jobban megfigyelhettem a nyakán lévő tetoválást. A rúzsfoltot ábrázoló tetkó alatt Kylie neve díszelgett, viszonylag méretes betűkkel.
A csuklóján Ricky nevét viselte. Egyértelműnek tűnt számomra, hogy nagyon szereti mindkettejüket. Vajon miért vannak egymáshoz oly közel, s mégis oly távol?
- Hogy haltál meg? - szakította félbe hangja a gondolatmenetemet, miközben odalépett a falhoz.
- Ööö... elütött egy kamion - feleltem, kissé megszeppenve.
- Tudod, létezik olyan opció, hogy szét nézel az úton - nézett rám felvont szemöldökkel. - A fiamnak is mindig mondom...
- Na, neki aztán tényleg nem szokása szétnézni! - nyugtáztam.
Rico értetlenül nézett rám, hogy ezt én mégis honnan tudom.
- Őt próbáltam megmenteni, amikor elütött a kamion - vallottam be, halványan mosolyogva. - Csak azt nem tudtam, hogy már halott.
A szőkeség a homlokára csapott, majd a falnak dőlt, s szépen lassan lecsúszott. Ő ült az egyik falnál, én pedig vele szemben, a másiknál.
Felhúzta a térdeit, majd rájuk hajtotta a fejét, gyanítom azért, hogy ne lássam az arcát. Észre vettem, hogy nyomasztja valami.
- Te hogy haltál meg? - kérdeztem kíváncsian.
Rico rám sem nézett, láttam, hogy egyre jobban próbál elbújni a térdei közé. Fekete kaszája mellette pihent a földön, tele karcolásokkal.
- Öngyilkos lettem - motyogta alig érthetően.
Ledöbbentem. Ez most komoly? Rico egy beképzelt, öntelt férfinek tűnt eddig. Soha nem néztem volna ki belőle, hogy saját kezűleg vetett véget az életének. Hiszen ő mindig olyan... magabiztos.
- Sajnálom - mondtam, miközben mardosott a bűntudat. - Azt hittem, együtt haltatok meg.
Rico csak a fejét rázta. Úgy éreztem, ennél rosszabb már nem lehet a hangulat, szóval ideje feltenni a kérdéseim.
- Ők hogyan haltak meg?
Rico végre előbújt. Hatalmas, sárga szemei megteltek könnyekkel. Pillantása a lelkemig hatolt.
- Megöltem őket - hangzott a válasz.
Éreztem, ahogy az arcomból kifut a vér. Döbbentem néztem a velem szemben síró Ricora. A fejemben ezernyi kérdés kavargott, ámde még mielőtt feltehettem volna bármelyik is, a lift megadta magát, s újra zuhanni kezdett.