Kóbor szellem [BEFEJEZETT]

21.rész

  Elborzadva figyeltem a gúnyosan vihogó démon mögött álló hatalmas, négylábú halat. Időközben Amon is megérkezett, az orra be volt kötözve, karját pedig ragtapaszok borították, vele együtt pedig egy tavaszi zápor is beköszöntött hozzánk, eloltva a terjeszkedő erdőtüzet.
- Úgy eltűntél, fiam, gondoltam utánad nézek - kuncogott Amy, miközben elindult felénk. - Ferrum! - kiáltotta, mire a fiú kénytelen volt karikává alakulni.
- Amy... - sziszegte Rico. - Már megint sikerült létrehoznod egy lidércet?
- Ember, már megint a halak! - fintorgott Haru. - Utálom a halat!
- Ennél szebb szörnyet nem tudtál volna kitalálni? - sóhajtotta Kylie, miközben ferrumja megjelent a kezében. - Gyerünk skacok, zavarjuk haza őket!
- A számból vetted ki a szót! - kiáltotta Tomone, majd felugrott, és egyetlen csapással kettévágta a lidércet. A nagy lendületnek köszönhetően a fenekén landolt, a homokban ülve várta, hogy a lidérc meghaljon. Azonban, korántsem ez történt, ugyanis a hal darabjai hirtelen osztódni kezdtek.
- Ez meg mi a manó?! - kúszott arrébb a katanamester elsápadva, vizes tincseit kisöpörve az arcából, mikor meglátta a rengeteg, apró lidérchalat.
- Nem mindegy? - sóhajtott Rico, majd rohanni kezdett a négylábú vízilények felé. - Gyertek, végezzünk velük!
Hirtelen arra eszméltem, hogy az összes csapattársam a halak ellen harcol, én pedig ott állok lefagyva, és nem mellesleg, Isaac-el a hátam mögött.
- Vigyázz a csúnya Leprikónra, nála van az a franc tudja mi, ami Amynek kell! - kiáltotta oda nekem Spirit.
Amy persze rögtön kihasználta, hogy nem figyelek, s felém hajította a karikáját, ami elől az utolsó másodpercben sikerült kitérnem.
- Köszi, hogy gondoltok rám! - nyöszörögtem, miközben véggigurultam a homokban. - Haru, bevetésre!
- Milyen kis aranyos - vigyorgott Amy, miközben a kezemben megjelenő katanát bámulta. - Olyan erős ez a fegyver, s te még csak nem is sejted...
- Miről beszélsz? - pislogtam értetlenül, de ő válasz helyett lesúlytott rám a karikájával.
Ámde, mielőtt még eltalált volna, fehér fény vett körül, s újra láttam a rózsaszín virászirmokat magam előtt. Haru ott állt előttem, emberi formában, s a fény segítségével kivédte a démon támadását.
- Még fogom óvni Sophiet bármitől, megértetted? - nézett hátorozottan Haru a démon vörös szemeibe. - Bármilyen veszélytől!
- Bájos... - kuncogott Amy gonoszan, miközben visszarántotta a karikáját. - És mi van akkor, hogyha a mestered már alapból veszélyt jelent önmagára, s mindenkire a csapatotokban?
Értetlenül meredtem magam elé. Ez mégis miről hadovál itt össze-vissza? Mégis miért lennék én veszélyes?
- Úgy látom, nem tudlak meggyőzni - vonta össze a szemöldökét Amy, majd társára pillantott. - Amon, az injekciót, most!
Az egyiptomi lány másodpercekig kutatott a zsebeiben, majd előhúzott két injekcióstűt. Egy ideig forgatta, olvasgatta mindkettőt, majd vállat vont, s odahajította főnökének az egyiket.
- Szép álmokat, drága Haru! - kuncogott ördögien a démon, majd a ferrumom vállába döfte a tűt, aki hangosan ordítva esett össze. A keserves kiáltásra Kylie figyelt fel elsőként, aki szinte rögtön a segítségemre sietett, a többiekre bízva a lidércírtást.
- Mi történt vele? - szegezte nekem a kérdést rögtön.
- Fogalmam sincs, a démon beadott neki valamit! - kiáltottam kétségbeesetten. Haru a homokban feküdt, és halkan nyöszörgött.
- Ez furcsa, rögtön meg kellett volna halnia a szertől - vakarta meg a tarkóját Amy. - Elég erős az ellenállóképessége...
- Te szemét! - sziszegtem, miközben próbáltam talpra állítani a ferrumom. Kylie már éppen meg akarta támadni Amyt, amikor a föld hirtelen remegni kezdett, egyre, s egyre erősebben.
- Mi a franc ez!? - kiabálta, miközben elvesztette az egyensúlyát.
- Ajaj, azt hiszem, vadlovak közelednek - kapott a szája elé Isaac. - Jobb lesz, ha futunk! - kiáltotta oda a többieknek, akik először nem értettek semmit, ámde mikor meglátták a hatalmas ménest, gepárdokat megszégyenítő sebességgel kezdtek el rohanni a sziklák felé.
Harunak is sikerült erőt vennie magán, mindannyian úgy rohantunk, akár az őrültek, nehogy a lovak eltapossanak minket.
- Gyertek, itt lesz egy alagút! - kiáltotta a kis Ricky, aki addigra már emberi formát öltött.
Hangosan lihegve, teljesen kifulladva, de legalább biztonságban fújtuk ki magunkat a kis alagútban. Tomone hangosan, s lassan számolgatta, hányan vagyunk, de ahányszor újrakezdte, nem volt teljes a létszám.
- Ugye nem... - kezdte lassan, a mutatóujját szokásosan a halántékához nyomva a katanamester.
- A két lassú futónk lemaradt - sóhajtott Spirit.
- Felmászok a peremre, hátha csak másik irányba mentek - ajánlotta Haru, mire óvatosan, egyensúlyozva kimászott a kő szélére. Lassan, koncentrálva mérte végig a tájat, mire egy apró fehér pillangó hirtelen elvonta a figyelmét. A ferrumom szokatlan módon, tágra nyílt szemekkel kapkodott a rovar után, mintha csak el akarná kapni, mire hirtelen megcsúszott, és elkezdett zuhanni az eggyel alattunk lévő szikláig.
- Haru! - kaptam utána kiabálva, de akkor már késő volt.
- Zuhanoooook! - kiabálta, mire hirtelen megfordult a levegőben, és szaltózott egyet, ennek köszönhetően pedig csodával határos módon a talpára érkezett.
- Ez meg hogy történhetett? - hajolt ki Tomone, hogy jobban lássa a ferrumomat. - Olyan volt, akár egy macska!
- A jó hír, hogy... Ugyan nem tudom, hogyan, de túléltem... a rossz hír pedig... - kezdte Haru. - Sehol nem látom azt a két jómadarat.
- Az a két idióta! - dobbantott mérgében Ricky a lábával.
- Hogy mi!? - visított fel Isaac, hangja visszhangzott a hegyek közt. - Ez most azt jelenti, hogy a hercegem kettesben maradt egy nővel?