Kóbor szellem [BEFEJEZETT]

30.rész

  - Hová tetted az asszonyomat, te őrült nőszemély!? - indult el Amy felé Rico az öklét lengetve. Amikor a démon elvigyorodott, a szőkeség hirtelen megállt. A kis Ricky még mindig ott állt mellette, nem tudta felfogni, mi történik körülötte.
- Hát nem megmondtam? - kuncogott ördögien. - Elfoglak pusztítani, Rico Escobar, és én leszek a halálisten! Először a kis szerelmed, most pedig a fiad... milyen kár érte!
- Várj, mégis mi a fené...
Rico már nem tudta befejezni a mondatát. A démon ugyanis egy hatalmas fény kíséretében köddé vált, a kis Rickyvel együtt.
- Ezt nem hiszem el! Ilyen nincs! - dobbantott a lábával idegesen Shenzi. - Elrabolta!
- Hercegem, most mégis mihez kezdünk? - kapott a szájához Isaac ijedten.
- Hogy mihez kezdünk? - kérdezett vissza Rico. A hangja vérfagyasztóan dühös volt. - Remélem megkedveltétek azt a kis tengerparti városkát, ahol az Amyhez hasonló mocskok tanyáznak...
- Ugyanis? - húzta fel a szemöldökét Spirit.
- Ugyanis visszamegyünk! - fordult felénk a szőkeség. A tekintete lángolt a dühtől, még sohasem láttam ilyennek azelőtt.
A világítótorony pontosan olyan állapotban volt, ahogy hagytuk. Feltünő volt, hogy egy árva lélek sem járt errefelé, amióta mi leléptünk.
- Szóval, mi a terved, Gyík? - állt meg az ajtóban Spirit, majd összefonta a karjait maga előtt.
- Remélem örültök, de a Tomone által beadagolt fájdalmas edzés végre nem lesz hiábavaló - kuncogott. - A mai naptól kezdve... háborúzni fogunk!
Tomone büszkén elvigyorodott, miközben gondolkodóba esve megvakarta az állát. - És hol az ellenség?
- Ó, ne aggódj, előcsalogatom én... - suttogta Rico, majd óvatosan végignéztem rajta. Szinte már láttam a fekete aurát, ami körülveszi.
A légkör percek alatt feszült lett. Éreztem, hogy valami, illetve valaki közeledik.
Rico és Tomone egy szót sem szóltak, csak kinyújtották a kezeiket, s a ferrumjaik már tudták is, mi a dolguk. Másodpercekig csak bámultam bambán magam elé, majd én is fegyver alakba helyeztem Harut.
- Itt jön! - nevetett fel hangosan Rico, majd pár másodperc elteltével az egyik ablak kitört, Rico pedig a falnak csapódott. Hatalmas porfelhő kerekedett, s miután ez eltűnt, nem hittem a szememnek. A támadó kilétében Amyre tippeltem, de ehelyett a szőkének egy férfi támadása ellen kellett védekeznie. A pasas hosszú, vörös, papruha szerű öltözéket viselt, a fején pedig azonos színű sipka volt.
- Télapó! - kiáltott fel Shenzi fegyverformában.
- Nahát Kaszás, már beszélni is tud a ferrumod? - kuncogott a férfi gúnyosan, miközben keresztvégű kardjával hatalmas csapásokat mért Ricora.
- Az a csoda, ha befogja! - kiáltotta Rico, mire végre sikerült magáról lelöknie a férfit.
- Addig jó, amíg azt hiszi, hogy ez a Télapó... - suttogta Tomone, miközben a földet bámulta. Kiéreztem a hangjából az aggodalmat.
- Tomone... - néztem rá aggódva. - Ki ez alak?
Szomorúan elmosolyodott. - Kicsi Sophie, hát te nem ismered a történetet, ami a nagykönyvben meg van írva?
Értetlenül ráztam a fejem. Őszintén kezdtem félni ettől az egésztől, de nem mutathattam ki.
- Ha Dante eljön, végez a Kaszással - mondta, mire megfagyott bennem a vér. - A legenda szerint Dante az egyetlen, aki a Halált megölheti, s Amy ezt pontosan tudta...
- Mi? Rico meg fog halni? - kérdeztem, miközben akaratlanul is egyre erősebben markoltam a katanámat. - És Amy ennek a Dante nevű alaknak dolgozik?
- Attól tartok, igen - sóhajtott mélyen, aztán egy pillanat alatt össze is szedte magát. - Viszont mennünk kell, ez nem a mi harcunk! Ha itt maradunk mozizni, mégis ki végezne a démonnal odalent?
Éreztem, hogy máris erőre kapok. Meg kell vívnom a saját harcomat, hiszen a legjobb barátom, az első ember aki hitt bennem már várja, hogy megmentsük.
- Isaac, te gyere velünk, itt nem biztonságos! - utasította Tomone a kis vöröskét, aki minimális habozás után szót is fogadott. Villámgyorsan leszáguldottunk a porladozó csigalépcsőn a partra, ahol Amy már minden bizonnyal ránk várt. A vizet egy hatalmas üvöltés rázta meg, mi pedig egyszerre fordultunk a hang irányába. A trió összes tagja ott állt előttünk, azonban nem ők voltak az elsők, akiken megakadt a szemünk. Ugyanis mögöttük egy tucatnyi lidérc sorakozott, minden eddiginél sötétebb, s erősebb lélekenergiával.
- Kirázott a hideg... - simítottam végig a reszkető karomon.
- Ugye nem félsz? - kérdezte Tomone mosolyogva. Noha tudtam, hogy ezzel a mosollyal ő is csak az aggodalmát próbálja leplezni, viszonoztam.
- Nem, dehogy. Kezdhetjük? - kérdeztem, miközben meglendítettem a kardomat. Isaac egy szikla mögé rejtőzött, onnan figyelte, ahogy én és Tomone lidérceket gyilkolunk. Azonban én egyáltalán nem tudtam a harcra összpontosítani. Folyamatosan azon járt az eszem, hogy vajon mi lehet Kylie-ékkal és Ricoval. Főleg, hogy Tomone minden cukormázas fedősztorit nélkülözve elmondta, hogy Rico minden bizonnyal meg fog halni.
- Sophie, vigyázz! - kiáltotta Tomone, mire hirtelen a földre kerültem. Valami, illetve valaki rám zuhant a világítótorony ablakából, aki nem más volt, mint Rico. Felsőt már nem viselt, a teste teli volt szilánkokkal, s mindenhol vérző sebek borították. Kellett pár másodperc mire feleszmélt, és újra harcba szállt Dantéval. Rám sem nézett, aminek őszintén örültem. Hiszen már akkor éreztem, hogy alig bírom visszatartani a könnyeim.
Miközben Tomone már végzett mind a tizenkét lidérccel, s Amont is padlóra küldte, én még mindig a földön fetrengtem, és éreztem, hogy az izmaim lassacskán csődöt mondanak.
- Nem adhatjuk fel, Kylie-ék várják, hogy megmentsük őket! - hallottam meg Haru hangját, miközben nagy nehezen feltápászkodtam.
Alighogy kétlábra kerültem, már éreztem is, hogy valami közeledik felém. Éppen az utolsó pillanatban sikerült kivédenem, majdnem búcsút mondhattam a fejemnek. Amy karikája volt az.
- Te szemét! - sziszegtem, miközben ő széles vigyorral az arcán visszahívta magához a ferrumját.
- Kár érted, kicsi kóbor szellemke... Azt hittem, több minden rejtőzik benned! - kuncogott gonoszan. Azonban én nem tudtam arra koncentrálni, hogy ez a boszorkány miként próbál még porig alázni. A figyelmem elragadta az, ahogy Rico egy sziklának csapódik, majd eszméletlenül csúszik le a homokba, kaszáját kiejtve a kezéből.
- Ha már itt tartunk, érted is kár! - hallottam meg hirtelen Dante vérfagyasztó hangját. Ezt a mondatot síri csend követte. Amy eltátotta a száját, s én a találkozásunk óta először láttam abban a vörös szempárban fájdalmat. Valamint, még volt ott valami... félelem. Nagyon erős félelem, olyan, amilyet nemhogy démon szemében, de emberében sem láttam azelőtt.
Láttam, ahogy a démon szeméből lassan kibuggyan egy könnycsepp, majd végigfolyik az állán. Lassan, óvatosan hunyta le a szemeit. A másodpercek teltek, én pedig ott álltam, s néztem, ahogy Amy földre zuhan.