Sucks at stalking

A nagy terv

Amint lassított a busz, mindenhova néztem, csak a felszállókra nem. Nem akartam túl nyilvánvaló lenni. Az ablak felé fordítottam a fejem, amikor észrevettem, hogy visszatükröződik az utastér. Király! Mégiscsak bámulhatom.

A srác fehér pólót viselt a farmerdzsekije alatt, fekete nadrágja követte hosszú lábainak vonalát egészen a barna bakancsáig. Fekete haját kisöpörte a szeme elől, majd leült a szokásos helyére. Velem szembe.

Jó, nem egészen velem szemben ült le, pontosan 3 ülés választ el minket egymástól, de semmi okom nincs panaszkodni. Sosem értettem, miért utazik hátrafele ülve, de ennek köszönhetően 5 megállón keresztül nézhetem az arcát. Kár, hogy ehhez már nem használhatom a busz ablakát. Nem mintha bármi megállíthatna, az elmúlt héten tökéletesítettem, hogyan tudom feltűnés nélkül bámulni: Isten ajándéka a napszemüveg. A sötétített lencsén keresztül tanulmányoztam tovább szinte tökéletes vonásait - markáns szemöldökeit, sötétbarna szemeit, formás száját és végül, de nem utolsó sorban, elálló füleit. Imádom a füleit.

A srác hirtelen rám emelte tekintetét, én pedig ijedten kaptam el a fejem. Én hülye – dörmögtem magamban, amikor rájöttem, hogy a napszemüvegen keresztül nem láthatja, merre nézek. Végül is, ezért vettem fel. Lassan visszafordítottam a fejem. A magas srác még mindig engem nézett, enyhén ráncba szaladt homloka elárulta, hogy valamin nagyon gondolkozik. Hát, szívesen segítenék neki megoldani a problémáját.

A busz csöndes útját hirtelen a mobilom csörgése szakította meg, mire az összes utas rám nézett. Ezt talán mások furcsának tartották volna, de én teljesen megértettem őket. Én is nagyot néztem volna, ha nem éppen a saját táskámból csendült volna fel a kellemesen lassú, de számomra kellemetlenül hangosan az erotikus hangzású zene. Természetesen a hátizsák legalján találtam meg, a matek könyvem és a tegnapi maradék szendvics között azt az átkozott készüléket. Az addigra pedig már a dal felénél járó George Michael miatt égő fejjel, dühtől remegő kézzel vettem fel a telefont.

- Te normális vagy?! – sziszegtem bele a telefonba, sajnos nem elég halkan, mert a már rám szegeződő tekinteteken nemcsak a meglepettséget, hanem a rosszallást is fel véltem fedezni.

- Szia neked is. Mi bajod így korán reggel? – hallottam Sehun hangját, és lelki szemeim előtt láttam vigyorgó arcát.

- Miért állítottad át a csengőhangom? – kértem számon legjobb barátomat.

- Mi bajod a Careless Whisper-rel? Ez Georgie legjobb száma! – tettetett sértődöttséget, de még így is áthallatszott visszafojtott nevetése.

- Ez nem vicces! – fakadtam ki.

Ebben a pillanatban állt meg a busz az iskola megállójában. Sehun szőke fejét megpillantva még jobban fellobbant bennem a düh, visszadobtam a telefont a táskába, majd szinte futva közelítettem meg a busz ajtaját. Sehun vigyora csak még nagyobbra nőtt, amint meglátta, hogy nem éppen békés szándékkal közeledek felé. Gyorsan megfordult és elkezdett futni az egyetem felé.

- Állj meg te rohadék! – kiáltottam utána, nem törődve a megállóban állók bizalmatlan pillantásaival.

Sehun gyorsabb volt nálam, de szerencsétlenségére feltartóztatta egy babakocsis pár, akik épp reggel hét harminckor sétáltatnak babát. Vagy mi. Amint kikerültem őket és behoztam lemaradásomat, Sehun hátára vetettem magam, aki bár kicsit megingott, de nem esett el.

- Auauauau, húzod a hajam! – nyöszörögte a szöszi barom, miközben továbbra is a hajába kapaszkodtam.

- Hogy mondtad?