Sucks at stalking

Álom

Úristen! Park Chanyeol az előbb ajánlotta fel, hogy menjünk együtt haza!

Örömömben fel-le ugráltam, körbe-körbe forogva, kezeimmel a levegőben hadonászva.

- Hát te mit csinálsz? - szólalt meg mögülem az említett személy, mire lefagytam. Miért ilyen gyors?! Lassan megfordultam, és elkezdtem nyújtózkodni.

- Kicsit elgémberedtem - próbáltam menteni a menthetőt, remélhetőleg sikerrel. Chanyeol csak mosolygott, majd a (feltételezhetőleg rajtam) kuncogó pultos lány felé nézett.

- Hana, elmentem!

- Okés, szia! - köszönt el, majd felém nézve mosolyogva integetett, amit viszonoztam.

Kilépve a boltból Chanyeollal egymás mellett sétálva indultunk el a buszmegálló felé, amit, be kell valljak, egyedül nem találtam volna meg. Annyira büszke voltam magamra, amiért semmilyen ciki dolgot nem tettem vagy mondtam. Sőt, nagyon is jól elbeszélgettünk. A kérésére meséltem neki egy kicsit magamról, majd ő is elmondott pár dolgot magáról. Például nem csak gitározni tud, hanem dobolni és zongorázni is! Nem szereti a csípős ételeket, és van egy Toben nevű kiskutyája - ez utóbbi megmagyarázza azt a sok képet a mobilján. Habár sok mindent megtudtam róla, az az egy dolog, ami a számomra a legfontosabb lett volna, nem került szóba. Nem tudtam meg, hogy van-e barátnője.

A buszon elég nagy tömeg volt, szinte alig bírtunk felszállni. Na igen, ez van ha csúcsidőben használja a tömegközlekedést az ember. A busz végén "találtunk" magunknak helyet, én a falnak préselődve, Chanyeol pedig előttem állva. Két kezét a fejem két oldalánál támasztotta, így vészesen közel kerültünk egymáshoz. Mondanom se kell, hogy az arcom rákvörösen díszelgett míg a nyakhajlatával szemeztem. Éreztem a kölnije illatát és a leheletét, ami a fejem búbját érintette. Szerencsére csak pár megállót mentünk, így még azelőtt leszálltunk, hogy kiugrott volna a szívem a helyéről, olyan gyorsan dobogott.

Felszálltunk arra a buszra, ami haza szokott vinni mindkettőnket, majd én megszokásból a helyem felé indultam. Chanyeol is követett, és leült a mellettem lévő ülésre. Nem beszélgettünk már nagyon sokat, ugyanis 2 megálló után le kellett szállnia. Mielőtt lelépett volna a buszról, egy vonzó mosollyal az arcán köszönt el tőlem. Bágyadtan néztem utána, majd gyorsan tárcsáztam Sehun számát, hogy elmeséljem neki, mi történt ma velem. Park Chanyeollal beszélgettem! Még most is alig bírtam elhinni.

Másnap reggel elaludtam, így lóhalálában futottam a buszhoz, hogy elérjem. A futásom mondjuk inkább hasonlított egy háromlábú málhás szamár nyargalásához, aki itt-ott megcsúszva a havon jó hangosan átkozta az égieket, de megérte, ugyanis elértem a buszt. Igaz, az majdnem elütött előtte, mert a járdán megcsúszva kisiklottam az úttestre, amit az egész környék végignézhetett, kezdve a buszsofőrrel, aki, miután felszálltam, közölte, hogy megvárt volna.

Az esésemnek köszönhetően teljesen átázott a fenekemnél és a lábszáramnál a nadrágom, a cipőm cuppogásáról nem is beszélve. Ledobtam magam az ülésre, és felmértem a kárt a hátizsákomban, amely tompította a becsapódásomat. Szerencsére nem lett vizes benne semmi sem, így egy megkönnyebbült sóhajjal cipzáraztam vissza. A következő pillanatban már csak arra lettem figyelmes, hogy valaki leült mellém. Oldalra fordítva a fejem Chanyeollal találtam magam szembe, aki egy vidám mosollyal üdvözölt. Őszintén szólva, nem gondoltam volna hogy ma is ideül mellém.

- Jó reggelt!

- J-jó reggel!

- Veled meg mi történt? - kérdezte szemügyre véve a vizes nadrágomat és a kissé csapzott fejemet.

- Reggel akadt egy kis gondom az idővel meg az úttal. Az egyik túl rövidnek, a másik túl hosszúnak bizonyult - feleltem, mire csak még szélesebb lett a mosolya.

- Elaludtad a hajad.

- Jaj, ne, nagyon gáz? - tapogattam meg idegesen a fejem. Mégsem nézhetek ki úgy, mint egy felmosórongy.

- Nem, dehogy. Inkább aranyos - mondta, majd felemelte az egyik kezét és letapogatta az egyik oldalt a hajamat, ami inkább úgy nézett ki, mintha megsimogatta volna a fejem. Bizsergető érzés fogott el az érintésétől.

- Kai-nak holnap házavató bulija lesz. Nincs kedved eljönni? - kérdezte hirtelen, én pedig meg sem bírtam szólalni. Most komolyan. Már a tegnapi nap is mintha csak egy álom lett volna, és most Park Chanyeol elhívott engem egy buliba? Egek!

- A barátodat is meghívta, d-de ha nem akarsz jönni azt is megértem-

- Nem! Mármint igen, szívesen elmennék - mosolyogtam rá kissé félénken, de őrülten boldogan. Ez egy álom!

Chanyeol elvigyorodott, majd amikor a busz a megállónkhoz közeledett, felállt és az ajtóhoz sétált. Én is követtem volna a példáját, és mikor már megkapaszkodtam volna a korlátban, a busz egy hatalmasat fékezett, én pedig, amilyen szerencsés vagyok, előrebuktam. Az előttem álló gyanútlan Chanyeolra esve ő is elveszítette az egyensúlyát, így úgy dőltünk el, mint két krumpliszsák. Esés közben becsuktam a szememet, így amikor kinyitottam két dolog tűnt fel egyszerre.

Egy: nem fájt az esés.

Kettő: Chanyeolon fekszem.

Konkrétan teljes hosszában nyomódtam ahhoz a fiúhoz, akihez vonzódtam, és akinek a karja a derekam köré volt fonva. Felemeltem a fejem és Chanyeol fürkésző pillantásával találtam szembe magam, az arca NAGYON közel volt az enyémhez.

- S-sajnálom - kezdtem el gyorsan feltápászkodni róla, de a nagy kapkodásban nem igazán figyeltem oda, hogy hova nyúlok.

Ó, igen.

Mindkettőnk szeme a kétszeresére nőtt, amikoris a jobb kezemmel ODA nyúltam. Letaperoltam. Teljesen. Az egész kezem ott volt. Tagadhatatlanul.

Park Chanyeol ölében ültem és fogtam a tudjátokmijét.

Ezt nem hiszem el. Mondd, hogy ez csak egy álom!