Sucks at stalking

Cherry

Szombat reggel George Michael ébresztett. Magamban feljegyeztem, hogy ne felejtsem el visszaállítani a csengőhangomat.

- Igen? – szóltam bele álomittasan.

- Byun, nézz ki az ablakon – adta ki utasításait Sehun. Felnyögtem, majd lassan az ablakomhoz sétáltam és elhúztam a függönyt.

- Megmaradt a hó! – kiáltottam lelkesen.

- Igen – nevetett Sehun – Gondolom, tudod, hogy ez mit jelent.

- Naná. Fél óra és kész vagyok – vigyorogtam bele a telefonba.

- A szokásos helyen? – kérdezte Sehun.

- A szokásos helyen. Otthon ne hagyd Cherry-t! – figyelmeztettem.

- Nélküle el se indulnék – mondta, majd letette.

Gyorsan felöltöztem, fekete nadrágot és egy piros, vastag pulcsit vettem fel, hogy összepasszoljunk Cherry-vel. Előkotortam a fekete kötött sapkámat és a kesztyűimet is, majd lerobogtam a lépcsőn és a konyha felé vettem az irányt, ahol anyu éppen megterített a reggelihez.

- Jó reggelt, édesem. Hova ilyen sietősen? – kérdezte, amíg én palacsintával tömtem a fejem.

- Esett a hó – reméltem ezzel az egy mondattal mindent megválaszolok, és nem is kellett csalódnom.

- Ó, értem. Vigyázzatok egymásra, és ne bánjatok Cherry-vel túl durván.

- Rendben! – kiáltottam már a fürdőszobából, ahol gyorsan fogat mostam.

- Mobil, tárca? – kérdezte anyu.

- Megvan – mondtam, miután végigtapogattam a zsebem és a bejárati ajtó felé vettem az irányt.

- Kérdezd meg Sehunnie-t hogy nálunk ebédel-e.

- Rendben, elmentem! – mosolyogtam vissza, majd már ott sem voltam.

Nem a busz felé vettem az irányt, felesleges lett volna. Sehun a hegy másik oldalán lakott, és a hely, ahova igyekeztem, pont kettőnk háza közé esett, csupán 10 perc sétányira. Alig vártam, hogy elmesélhessem Sehunnak a tegnapi dolgokat, na meg, persze, hogy újra lássam Cherryt.

A havat tapostam, utat törve magamnak fekete bakancsommal, miközben egy karácsonyi dalt énekeltem, illetve azoknál a részeknél, ahol nem voltam biztos a dalszövegben, dúdoltam. Nem sok mindenki volt kint az utcákon, habár már 9 is elmúlt. Hamarosan a környéken élő összes kisgyerek kint fog játszani a hóban, de ez minket nem fog zavarni, ugyanis van egy hely, ami csak a miénk.

Talán 10 évesek voltunk, amikor megelégeltük, hogy a többi gyerekkel osztozkodnunk kell azon a kevés havas területen, amit a környék kis parkja biztosított. Így hát Sehunnal elhatároztuk, hogy keresünk egy új helyet, ahol a friss hó csak a miénk lehet. Amíg mindenki más a kis parkba ment, addig mi az utcákat járva kerestük a megfelelő helyet. Nem mondom, sok időbe telt, amíg megtaláltuk, de megérte. Egy csendes kis utcán kell végigsétálnod, amíg megtalálod azt a tökéletesen lejtős, kissé elhanyagolt zsákutcát, amit mi a sajátunknak tekintettünk.

- Hé Byun! – hallottam Sehun hangját, amint elértem a zsákutca alját.

- Hé Sehun! – vigyorogtam, majd mindkét kezemmel integettem is neki, mire csak a szemét forgatta.

- Csak gyere már – dörmögte, mire magamban kuncogtam rajta. Lehet, hogy nem látszott túl lelkesnek, hiszen az ő szavaival élve mi már öregek vagyunk ehhez, de mindig ő az első, aki hív, ha elegendő hó esett.

Gyorsan megmásztam a lejtőt, na, jó, nem túl gyorsan. Párszor megcsúsztam, amit egy idő után megelégelve, inkább úgy döntöttem, négykézláb folytatom az utam.

- Látom, még mindig nem tudsz feljönni, pedig még csak nem is olyan meredek – állapította meg Sehun, amint felértem mellé.

- Cherry! – hagytam figyelmen kívül a beszólását, és inkább régi barátunkhoz fordultam, aki kettőnk között állt.

- Úgy hiányoztál! – hajoltam le hozzá, hogy átöleljem.

- Te most tényleg a szánkónkat ölelgeted?

- Most mi van? Csak telente láthatjuk! – néztem fel Sehunra, enyhén megbántott arckifejezéssel.

- Úgy beszélsz róla, mintha egy ember lenne.

- Te voltál az, aki elnevezte – néztem rá felvonva egyik szemöldökömet. Cherry már vagy 8 éves, a kettőnk zsebpénzéből vettük, az akkori lakkozott, piros színe, amiről Sehun elnevezte, mára már megkopott egy kicsit, de még mindig ugyan olyan gyönyörű, mint amikor megvettük. Egy két karcolástól, meg az egyik, agyonszögelt lábától eltekintve.

- Eh, tökmindegy – nézett félre zavarában, mire csak elvigyorodtam.

- Most akarsz szánkózni vagy sem? – kérdezte kissé mogorván, de én csak felugrottam és még mindig vigyorogva jól hátba vágtam.

- Naná! Pattanj fel az öreglányra! – helyeztem pozícióba Cherryt és mutattam Sehunnak, hogy leülhet.

- Jézusom – dörgölte meg a hátát, ahol rácsaptam – Mitől vagy te ma ennyire boldog? – kérdezte egy fintorral az arcán.

Gyorsan beszámoltam neki a tegnapi sikeres küldetésemről, illetve arról, hogy hasznos információval gazdagodtam a buszos sráccal kapcsolatban. Már nem csak a címét tudom, hanem a nevét is. Park Chanyeol.

Elég fura volt, hogy Sehun kétszer is visszakérdezett, hogy biztos nem látott-e meg Chanyeol, majd a második nemleges válaszom után is összehúzott szemöldökkel hümmögött, kezét az állához emelve.

- Jaj, majd' elfelejtettem, anyu kérdezi, nálunk ebédelsz-e – mondtam, de barátom még mindig előbbi testhelyzetében állva hümmögött.

- Ez most egy igen? – kérdeztem kissé elbizonytalanodva.

- Bocs, hogy mi? – kérdezett vissza Sehun, immár rám nézve.

- Anyu kérdezi, hogy átjössz-e ebédelni – ismételtem meg magam.

- Ja, igen, szívesen mennék – vigyorgott rám. Imádja anyu főztjét.

Gyorsan dobtam anyunak egy sms-t, hogy akkor átjön Sehun, majd visszacsúsztatva a mobilt a zsebembe ráültem Cherryre és megpaskoltam a mögöttem lévő helyet. Sehun is gyorsan felült, de mivel 8 év az 8 év, hátra is esett. A néhány perces helyezkedés meg vita után, hogy kinek a feneke miatt nem férünk el, végre készen álltunk.

- Sehun, ne vezess neki semminek – szóltam, még mielőtt elindultunk volna.

- Ne keverj össze magaddal, az te voltál, amikor engedtem, hogy hátul ülj.

- Dehogyis! – tiltakoztam.

- Dehogynem! Ezért van Cherry lábában három szög – horkantott.

- Az nem az én hibám volt!

- Miért, akkor kié? Mert tuti nem a fa ugrott elénk.

- Pff, annyira igazságtalan va-ÁÁÁÁÁÁ!!! – nem tudtam befejezni a mondatot, mert közben Sehun ellökte a szánkót a helyéről, hogy lefelé száguldjunk az utcán.