Sucks at stalking

Barátok

Aznap Chanyeol egészen estig maradt. A szüleim dolgoztak, így kettesben voltunk egész nap. Délig az ágyamban fetrengtünk, és míg én próbáltam összeszedni magam, addig Chanyeol mindenféle vicces történet elmesélésével szórakoztatott. Annyira nevettem, hogy egy-két könnycseppet is elhullajtottam. A szűnni nem akaró nevetésem következtében azonban visszatért a fejfájásom, amit előtte a fájdalomcsillapító sikeresen enyhített, így kénytelen voltam megkérni Chanyeolt, hogy ne nevettessen.

Kezdetben még zavart voltam az egész helyzetet illetően, hiszen Chanyeol annyira... más volt, mint szokott lenni. A nap folyamán sokkal többször ért hozzám, mint eddig bármikor. Például a nappaliban a filmezésünk alatt az ölébe húzott, vagy éppen mindenhova kézen fogva vezetett a lakásban. Úgy éreztem magam, mint egy magas lázas beteg, ugyanis akárhányszor megnyugtattam volna hevesen kalapáló szívemet, Chanyeol mindig csinált valami olyat, ami miatt soha nem volt ideje az arcom pirosságának eltűnnie.

Reggel nem viccelt azzal, hogy hozzá kell szoknom a puszilgatásaihoz, ugyanis tényleg nagyon, nagyon gyakran hajolt hozzám közel, csak hogy egy pihekönnyű csókot hintsen az arcomra, a hajamra vagy éppen az orrom hegyére.

Legnagyobb meglepetésemre nem csak azon a napon volt ennyire közvetlen. Azóta még gyakrabban találkoztunk reggel a buszon, illetve hazafele is szokássá vált, hogy együtt mentünk. Mindig megfogta a kezem, és egészen a buszmegállótól az iskola kapujáig el sem engedte.

Mondanom sem kell, hogy nagyon zavarban voltam. Nem tudtam hova tenni a helyzetet. Persze, nem zavart, hiszen ki ne örülne annak, hogy a szerelme kézen fogva sétál vele mindenhova, illetve puszikat ad, de nem értettem. Azt mondta, azért csinálja ezeket, mert a barátja vagyok. De eddig is barátok voltunk, nem? Ami még furább, hogy Sehunnal és Jonginnal ugyan úgy viselkedik, pedig ők is a barátai.

Egyik nap a szokásosnál is később végeztem az egyetemen, ugyanis az egyik professzor berakott egy plusz két órás előadást. Nem lóghattam el, ugyanis az anyag, amit lead, vizsgakérdés lesz. Még mielőtt beültem volna, küldtem egy sms-t Chanyeolnak, hogy ma nem tudunk együtt menni. Igen, az sms-eink száma is megsokszorozódott.

Este hatkor, hullafáradtan léptem ki az épületből. Korom sötét volt, az utcai lámpák csak egy kevéske fényt adtak, és azt is tompította a sűrű köd. Csodás. Ennél ijesztőbb már nem is lehetne. Rögtön átértékeltem a dolgot, amikor megláttam, hogy szemben, a lámpánál egy tetőtől talpig beöltözött, magas ember állt. És engem nézett.

Sarkon fordultam és katonás menetben elindultam. A csípős hideg ellenére izzadt a homlokom a sapka alatt. Olyan érzésem volt, mintha követnének, ezért hátrapillantottam. Talán nem kellett volna, ugyanis most már tényleg féltem. Az alak, aki a lámpánál várakozott, sietős léptekkel közeledett felém. Gyorsítottam a tempómon. Nyilvánvalóan észrevette, hogy nem szándékozom bevárni, ezért lassú kocogásra váltott, úgy jött utánam.

Futni kezdtem.

- Hé, állj meg! – kiáltott utánam, de nekem eszem ágában sem volt, főleg nem azután, hogy az alak is elkezdett futni. Hihetetlenül gyors volt. Csoda, hogy nem ért utol. Szerintem soha életemben nem futottam még olyan gyorsan, mint akkor.

Már a parkban jártam és fohászkodtam, hogy lehagyhassam, vagy jobbik esetben is legalább a nyomomat veszítse az emberrabló, amikor egy szempillantás alatt minden reményem elszállt. Ugyanis elestem.

Istentelenül fájt a térdem és a karom, de nem mertem egy helyben maradni. Minden erőmet összeszedve feltápászkodtam, összeszedtem a hátamról lerepült táskát és futottam volna tovább, de hátulról megfogták a kezem és átkaroltak.

Elkapott.

Íme, a Mikulás meghozta a következő részt is, remélem tetszett! 🎁
Legyen további szép napotok! 😊