Sucks at stalking

Hatásszünet

Hirtelen mindketten megdermedtünk. Sehun rám nézett, vissza a gépre majd megint rám.

- Yehet.

- Ne legyél már ilyen nyugodt! Hogy kell kitörölni?! – a gép felé hajolva az összes létező billentyűkombinációt lenyomtam miközben vadul kattintgattam az egérrel. Az üzenetet ugyan nem tudtam kitörölni, de helyette lefagyasztottam a gépet.

- Remek! – emeltem égnek a kezeimet.

- Nem hiszem el, hogy elküldted – nézett Sehun döbbenten még mindig a képernyőre.

- Nem mintha akartam volna! Ez a te hibád! – kezdtem el ütlegelni, de minden csapásomat szépen kivédte.

- NA DE HA KÉRHETEM! – hallottam meg a könyvtárosnő hangját majd a cipőinek a kopogását a padlón.

- Upsz – mondta Sehun, a hang iránya felé nézve.

- Sehun csinálj valamit! – pánikoltam.

- Mégis mit?

- Kapcsold ki! Ezt senki sem láthatja meg – néztem a képernyő felé, amin jól láthatóan ott virított Park Chanyeol profilképe és az arcpirító üzenetem.

- Byun, nem tudom, lefagyott – felelte a klaviatúrát püfölve, bennem pedig egyre nőtt a kétségbeesés.

- Akkor is csinálj valamit! – kezdtem el rángatni a vállát, amit megelégelve inkább felállt a székből.

- Nem tudok mit csinálni, Baekhyun! – felelte kissé ingerülten.

- Sehun! – nyavalyogtam tovább.

- Jól van, tessék – fújtatott nagyot, majd az asztal felé trappolva kihúzott egy kábelt. A konnektorral együtt.

Hirtelen az egész számítógépes sor elsötétült, ahogyan kisültek a gépek, majd következtek a lámpák, míg végül az egész könyvtárban sötét nem lett. Egy elfojtott sikolyt hallottam a könyvtár másik szegletéből, cipősarkak gyors kopogását a padlón, majd a bejárati ajtó csapódását.

Sehun kezében a kábellel és a végéről lógó konnektorral lassan megfordult, majd rám nézett. Mindketten sokkos állapotban meredtünk a másikra a néma csöndben. Egy jó pár perc elteltével Sehun rendezte az arcvonásait, majd megköszörülte a torkát.

- Nézd a jó oldalát: kikapcsoltam a gépet és az a banya se látott meg minket.

A kezembe temettem az arcom. Nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek.

- Nem akarod azt letenni? – kérdeztem a konnektorra nézve, amit még mindig szorongatott.

- Ja, de – dobta le a földre.

- Gyorsan menjünk innen – bólintott, majd sarkon fordultam és a legközelebbi könyvespolchoz sétáltam, majd kikukucskáltam mögüle. Elakadt a lélegzetem döbbenetemben.

- Sehun!

- Mi van? – hallottam mellőlem a hangját.

- Nincs fény.

- Ezt eddig is tudtuk.

- Úgy értem nincs fény a folyosón se. Az egész épületben lecsaptad az áramot! – feleltem.

- Upsz – felelte, majd kitört belőle a nevetés.

- Ez nem vicces – fordultam hátra, majd jól rácsaptam a karjára.

- Au, miért vagy ma ilyen agresszív? – dörzsölte meg a karját – Egyébként meg senki sem tudja, hogy mi voltunk azok.

Gyorsan előkapartam a zsebemből a mobilom és a képernyő fényével világítva az utat elindultam a kijárat felé, a lehető leglassabban, bevilágítva minden sorba. Sehunnak láthatólag semmi baja nem volt a sötéttel és azzal a hellyel, ahol egy gimis horror filmben a legtöbb embert meggyilkolják, mivel úgy sétált mellettem, mintha a kifutón lett volna. Mikor végre kiértünk a folyosóra megkönnyebbülten fellélegeztem. Az ablakok itt már elegendő fényt nyújtottak, így visszaraktam a zsebembe a telefont.

- Most mit csináljunk? Nem hagyhatjuk, hogy meglássa – néztem legjobb barátomra, hátha neki támad valami ötlete. Remélhetőleg jobb, mint az előző. Sehun karba tette a kezét, majd egy kis idő gondolkodás után csettintett egyet az ujjaival.

- Szerezzük meg a mobilját és töröljük ki az üzenetet.

- Oké, de hogy találjuk meg? Az épület túl nagy ahhoz, hogy minden szárnyába és termébe benézzünk.

- Megkérdezem Jongint. Ha jól emlékszem egy szakra járnak – szedte elő a mobilját majd elkezdett pötyögni rajta, valószínűleg egy sms-t az említett személynek. Pár perc várakozás után már jött is a válasz.

- Meg is van – felelte, majd szélesen elvigyorodott.

- Na? Hol vannak? – kérdeztem türelmetlenül.

- Mázlista vagy, Baek. Az úti célunk az öltöző – nézett rám Sehun, majd elkezdte rángatni a szemöldökét.