Sucks at stalking

Küldetésre fel!

Eddig még soha nem vártam ennyire, hogy vége legyen a napnak, de mégis most, így a megállóban állva, kicsit csapzottan a futástól, elkezdtem aggódni. Ugye nem végzett hamarabb, mint én? Basszus, erre korábban is gondolhattam volna! - csaptam homlokon magam. Most hiába várok itt már vagy 20 perce? Megborzongtam, amikor egy szélfuvallat bejutott a megálló falai között. Ráadásul még hideg is van.

A kapucnim zsinórjait a lehető legszorosabbra húztam, hogy a szél a lehető legkisebb felületen fagyassza le az arcom. Épp elhatároztam, hogy a következő busszal hazamegyek, amikor megláttam egy ismerős alakot.

- Ezaaazz! - kiáltottam felpattanva a padról, kezeimet a levegőben lóbálva.

Rendben, Byun Baekhyun, tessék megnyugodni. Vettem egy pár mély lélegzetet, majd gyorsan oldalra pillantottam. A buszos srác a mobiljába bújva állt meg mellettem, dzsekije a nyakáig felhúzva, fülei enyhén pirosak a hideg miatt. Ha az én arcom nem lett volna már alapból piros, most biztos fülig vörösödtem volna. Egy karnyújtásnyira áll tőlem!

A következő pillanatban befutott a busz is, de én annyira el voltam foglalva a zavarommal, hogy majdnem itt hagyott. Szedd össze magad! A küldetés innentől kezdődik.

Először is, egy olyan helyet kellett keresnem, ahonnan látom.

A szokásos helyére ült le, így én is a szokásos ülésemet választottam.

Most már nem volt a kezében a mobilja, helyette inkább az ablakon át nézte az épületeket. A busz lassan elérte a hegy alját és felfelé vette az irányt. Már csak két megálló. A srác lehunyta szemeit.

Hirtelen valaki megtapogatta a vállamat, mire összerezzentem.

- Ne haragudjon, fiatalember, megtenné, hogy segít a csomagjaimmal? - kérdezte egy néni, a hatalmas bevásárlószatyraira mutatva.

- Persze - válaszoltam mosolyogva, majd a következő megállóba érkezve felkaptam a nagy szatyrot. Majdnem el is ejtettem, ugyanis kurva nehéz volt.

- Néni, hogy hozta el ezt idáig? - kérdeztem hüledezve. Én is alig bírtam el.

- A piac elég közel volt a megállóhoz - kuncogott.

- Segítsek esetleg hazavinni? - kérdeztem meg végül. Ha ez azt jeleni, hogy ma nem követhetem a buszos srácot, hát legyen. Mégsem hagyhatom, hogy ez a néni egyedül cipekedjen. A nagyimra emlékeztet.

- Nagyon köszönöm, fiatalember, de az unokám már vár a megállóban. Látja, ott, az a barna hajú, magas fiú. - mutatott a megállóban álló srácra.

Csak bólintottam válaszként. Amikor kinyíltak az ajtók, leszálltam a buszról és lesegítettem a nénit is. A srác észrevette a nagyiját és gyorsan odajött hozzánk. Átadtam neki a szatyrot, és már gyorsan ugrottam is volna vissza a buszra, amikor a vállamon éreztem a kezét.

- Kösz. - nézett rám átható tekintettel.

- Öö... nincs mit. - néztem vissza rá. Volt valami fura a tekintetében, amitől kicsit megijedtem, ezért a nénihez fordultam.

- Viszlát! - köszöntem el gyorsan, és a már csukódó ajtók között még épp időben léptem fel a buszra. Nagyot sóhajtva ültem vissza a helyemre és néztem fel a srácra. Abban a pillanatban megfagyott bennem a vér.

A buszos srác engem nézett.