Sucks at stalking

Én hősöm

Igazából nagyon el sem jutott az agyamig, amit a csapos mondott, de nem is érdekelt. Az alkoholnak köszönhetően úgy ingadozott a hangulatom, mint ahogyan a hullámvasúton a gyomrom szokott liftezni, tehát most megint a legnagyobb boldogságban ültem a széken, éppen a semmin nevetve. A táncoló tömegből egy alak tántorgott a pulthoz, majd a mellettem lévő székre lehuppanva kért egy italt. Barna haja és rettentően izmos testalkata nagyon emlékeztetett valakire, de nem jutott eszembe, hogy kire. Elmélázva néztem, és közben lassan forogtak az agytekervényeim, hogy vajon hol láttam már ezt a srácot. Amikor bevillant, hogy ez bizony az a tapizós gyerek Jongin bulijáról, már késő volt elfordulnom.

- Nocsak, nocsak – kezdte idegesítően elnyújtva a szavakat, majd a pultra könyökölve megtámasztotta a fejét és felém fordult.

- Ez már a harmadik alkalom, hogy találkozunk, szépségem. Ez nem lehet véletlen – mondta kaján vigyorral az arcán.

- Márpedig véletlenek igenis léteznek – válaszoltam hidegen, majd a szemben lévő piákkal teli polcot kezdtem fixírozni. Mintha meg se hallotta volna, amit mondtam, folytatta tovább.

- Tudod, hogy erre mit szoktak mondani? Ez a sors akarata – nem válaszoltam, csak a szememet forgattam. Éreztem, hogy közelebb hajol és az egyik kezét a székem hátuljára teszi.

- Egy jel, hogy nekünk kettőnknek még dolgunk van egymással – suttogta bele a fülembe, majd megéreztem a kezét a combomon, ami egyre feljebb csúszott. Kirázott a hideg.

- Szállj le rólam, én már valaki másé vagyok! – Pontosabban csak szeretnék azé a valakié lenni, de ez részletkérdés.

Lelöktem a kezét a combomról, majd durván hátratolva a széket felálltam. Ez rossz ötletnek bizonyult, tekintve, hogy nem álltam valami stabilan a lábaimon és a világ is forogni kezdett körülöttem. Még mielőtt eleshettem volna, az idegesítő gyerek elkapott, így most a mellkasának nyomódva próbáltam visszanyerni az egyensúlyom. Vártam, hogy a szemem abbahagyja a jojózást hogy mielőbb ellökhessem magamtól.

- Nem kell itt adni a nehezen kaphatót, tudom, hogy élveznéd – markolt bele a fenekembe.

- Te vagy Chanyeol? – kérdeztem, mire egy pillanatra mozdulatlanná merevedett.

- Nem? – nézett rám kissé értetlenül.

- Akkor nem, nem élvezném – feleltem, majd minden erőmet bevetve löktem rajta egyet.

Hátrafelé lépkedve összeakadtak a lábai, majd seggre esett. Mindketten döbbenten néztünk a másikra, én azért, mert nem gondoltam volna, hogy el fog esni, ő pedig azért, mert valószínűleg nem számított ilyen mértékű elutasításra. A döbbenet helyett hamar a düh tükröződött vissza a szemeiben és bosszús arckifejezéssel kezdett el feltápászkodni a földről. Ajaj.

- Te – sziszegte, mire én egy hátra-arcot vágva megpróbáltam elslisszolni, de a könyökömnél fogva erősen visszarántott.

- Most velem jössz – kezdett el fájdalmasan rángatni a hangos tiltakozásom ellenére.

Körbenézve próbáltam valakitől segítséget kérni, de a pultos srác éppen a hely másik végében szolgált ki, illetve akik körülöttünk álltak vagy nem vették észre, hogy mi történik, vagy egyáltalán nem zavartatták magukat miatta. Enyhe pánik kerített hatalmába, nem akartam ezzel az emberrel menni. Magamban fohászkodtam, hogy valaki mentsen meg. Akaratlanul is egy bizonyos arc képe lebegett a szemeim előtt.

Chanyeol ments meg!

- Hé, nem megmondta, hogy engedd el?! – hangzott egy dühös kiáltás, majd a következő percben az idegen gyerek a földön landolt a kapott ütéstől. A karomat dörzsölgetve, könnyes szemekkel néztem fel a megmentőmre.