A gyönyörű gyilkos

6. Rész

☆o☆

Hál' istennek most nem futottam össze a nevelőanyámmal, így feltűnés nélkül be tudtam menni a házba. Rettentő késő volt, de a fáradtság csak akkor lett igazán úrrá rajtam, mikor lefeküdtem. Szinte azonnal el is aludtam.

~Π~

-Kelj fel te mihaszna! Itt döglesz, mint aki jól végezte dolgát! -erre a hangra ébredtem, na meg egy pohár jeges vízre a nyakamon. Összerezzentem a hirtelen érzésre majd nagy nehezen felültem az ágyamon. A hajamból csöpögött a víz és a felsőm is átázott.

Sóhajtva szedtem elő tiszta ruhát majd átvánszorogtam a fürdőbe. Átöltöztem majd megmosakodtam a hajam pedig egy copfba kötöttem. Hát, induljon a nap!

A konyhában csináltam reggelit, amit bevittem a nappaliba a nevelőanyám elé. Ezután elmostam a piszkos edényeket majd nekiálltam a ház kitakarításának. Meglepően a "szüleim" szobájában volt a legtöbb szemét. A cigaretta és az alkohol szag miatt ki kellett szellőztetnem, a szőnyegről pedig fel kellett kaparnom a maradékokat.

-Tűnj innen! -hallottam hirtelen a nevelőm hangját. Nyeltem egyet majd szinte levegőt sem véve a félelelmtől, kikullotam a szobából.

Átmentem a saját szobámba és ott is kitakarítottam. Bár, nem nagyon volt mit, hisz általába rendet tartok magam körül. Körülnéztem a kis helyiségben és azon kezdtem filozofálni, hogy vajon miért pont velem történik mindez. Senkinek sem ártottam. Életemben egy rossz szót sem szóltam, mégis ezt kaptam.

Az élet néha nagyon igazságtalan. Viszont azért hálát kell adnom, hogy van fedél a fejem felett. Sok velem egykorúnak, sőt, fiatalabbnak ez nem adatik meg és az utcán élnek. Van mit ennem, és van hol aludnom. Akármilyen is a helyzetem, ezért hálát kell adnom.

Kisebb koromban nagyon sokszor megkérdeztem a nevelőanyámtól, hogy miért nem szeret, vagy, hogy miért bánt. Soha nem válaszolt. Levegőnek nézett és úgy tett, mintha semmi sem történt volna. A szobám fehér, néhol repedezett falát bámultam és azon gondolkodtam, hogy mi lenne, ha elmennék innen. Szökés? Vajon keresne? Örülne, hogy megszabadult tőlem?

Egy pillanatig felgyúlt bennem a remény szikrája, hogy talán én is boldog lehetek, és szabad. Senki sem parancsolna, azt tehetném, amit csak akarnék, végre élhetném a saját életem. De mégis mihez kezdenék? Nincs rendes iskolám, és még tizennyolc sem vagyok. Szomorúan lehajtottam a fejem, és inkább kiűztem magamból ezeket a gondolatokat.

Egyszercsak egy gyönyörű szempár tűnt fel a elmémben. Két kék szempár, amelyek már napok óta bennem vannak. Hozzá párosul az a csintalan félmosoly, majd az arc is. Néha ha rágondolok olyan érzésem támad, mintha már ezer éve ismerném, de közben még a nevét sem tudom. Ez az! Ma meg fogom tőle kérdezni. Furcsa érzés lett úrrá rajtam. Talán.. Izgalom?

A bejárati ajtó csapódására kaptam fel a fejem. Biztosan az "apám". Ki is ő? Robert Higgins, egy egyszerű, egy a negyvenes évei elején járó, dolgozó férfi. Őt még az egész normális kategóriába sorolnám. De itt van még az én nevelőanyám, Kate Higgins. Erősen alkohol problémákkal küzdő, nem épelméjű nő. Na, ő az, akit a nem normális kategóriába sorolok. Ó, nem azért mert ver, hanem mert szerintem valami nincs rendben ott bent, a fejében.

A jobb napjaim, még azt mondhatom, hogy egész normális, vagy már csak tényleg én vagyok túl elfogult. Nem volt mindig ilyen. Kisebb veszekedésekkel kezdődött majd ahogy telt az idő, egyre jobban elfajultak a dolgok. Robert ezzel nem törődött, sőt szinte semmivel sem. Csak a munkájának él. Szép kis családom van, nemde?

~Π~

Órákkal később már azt vettem észre, hogy szint várom ez éjfélt. Menni akartam, hozzá. Egy fiúhoz, akit nem is ismertem, de mégis, valami megfoghatatlan vonzott hozzá. Mint a mágnes a vasat, csak ebben van még valami más is, de azt nem tudom, hogy mi.

Este vettem egy nagyon gyors fürdőt majd felvettem tiszta ruhát. A szokásos fekete cicanadrágom és hozzá egy vékonyabb kapucnis felső. Szinte már reflexszerűen nyúltam ki az ablakon majd másztam ki rajta. Istenem, még a saját otthonomban is titokban kell közlekednem.

A kapucnit a fejemre húztam és elindultam a megszokott úton. A lámpák néhol pislákolva világítottak, ezzel rámhozva a frászt. Ahogy megpillantottam a már jól ismert zsákutcát, hevesebben kezdett verni a szívem. Semmi különleges nem volt ott, de én mégis elmosolyodtam.

Amikor megálltam a téglafal előtt, vettem egy mély levegőt majd megnyomtam a kicsit ferdébben álló darabot. Ahogy elmozdult a fal megláttam őt. Ott állt. Várt rám...

☆o☆

Sziasztok! Meg is érkeztem a hatodik résszel. Tudom, nem ez a legizgalmasabb, de azért remélem, hogy tetszett. Ha igen akkor kérlek vote és írj egy kommentet. Sokat jelentene. :D

2017.8.31.