42. Rész

9.7K 496 39
                                    

☆o☆

Mindketten csendben voltunk. A szellő lágyan simogatta az arcunkat, hallgattuk a természet dalát. A temető hangulata  egy teljesen más embert váltott ki belőlünk. A gondolatainkba merültünk, a régi már halványuló emlékeken járt az agyunk. Nagyon kevés emlékem van anyáról, szinte csak villanások, pillanatok. Emlékszem egy hintára, hangosan nevettem, kértem, hogy jöjjenek velem játszani. Nagyon gyorsan történt minden. Az egyik pillanatban még boldog voltam, a másikban pedig már a lábam szorítva sírtam. Kiestem a hintából. Anya nagyon megijedt, magához ölelve sírt velem, kérte hogy hagyjam abba, azt mondta minden rendben lesz, de én csak magam elé meredve sírtam és egy világ dőlt össze bennem.

-Te hogy emlékszel rá? -törte meg a csendbet Jason. Az arc sápadt volt és szomorú, de az a mosoly mégis ott ült a szája sarkában.

-Mosolygott. A nap mikor elindultak arra a kirándulásra. Boldogok voltak, mosolyogtak. Örültek, hogy végre kettesben tölthetnek egy kis időt. Anya azt mondta, idézem: “Kicsim, minden rendben lesz, nemsokára jövünk haza. Hozunk neked valami szép nagy ajándékot.” Soha többet nem láttam őket. -a végére teljesen elhalt a hangom, csak abban reménykedtem, hogy így is hallotta, mert nem tudnám megismételni. -Te mire emlékszel?

-Nem sokra, de azt tudom, hogy nagyon sokat veszekedtek. Bármilyen apróságon összekaptak, amiből végül hatalmas ordibálás lett. Utáltam. Kicsi voltam nem tudtam, hogy miért csinálják ezt. A szobámban bújtam el és egy barna plüss macit szorongattam. Sírtam. -úgy tűnik kis korunkban mindketten szerettünk sírni. -Hiányzik?

Az arcom előtt azonnal felrémlett a nevelőszüleim képe.

-Minden pillanatban. -hajtottam le a fejem, s hagytam, hogy egy árva könnycsepp utat törve gürdüljön le az arcomon.

Jason átkarolt én pedig arcom a vállára hajtottam, s így figyeltük tovább a megkopott sírkövet. Bárcsak lenne elég pénzem, hogy egy anyához méltót csináltassak, de sajnos egy vasam sincs.

-Mennünk kéne. -törte meg a csendet percekkel később. Akadozva bólintottam, majd elfordulva megtöröltem az arcom. Utálok sírni, a gyengeség jele. Nem akarok többé gyenge lenni. Annyi mindent elviseltem, kibírtam. Már nem az vagyok, aki anno hagyta, hogy kínozzák. Nem! Többé nem hagyom, hogy bántsanak.

-Daniel már biztosan keres. -jutott eszembe, hisz nem is tudja mikor mentem el. Remélem nem lesz nagyon mérges, nem akarom, hogy meggondolja magát. Még sosem voltam randevún.

Kocsival kicsivel több mint egy óra alatt értünk vissza. A sikátortól nem messze kezdődő utcában kértem, hogy kirakjon. Mégse irányíthatom egy sikátorba, biztosan elkezdene kérdezősködni, amihez most semmi kedvem. Jobb a békés tudatlanság.

Egy öleléssel búcsúztam el tőle, s már ment is a dolgára. A házba belépve ugyanaz fogadott, mint amikor elmentem. Egyszóval semmi. Daniel még nem ért vissza. A konyhába mentem egy kis frissítőért, mikor is a hűtő ajtaján egy sárga cetlit fedeztem fel.

“ Kilencre legyél kész, öltözz melegen. D ”

Ó, tehát mégis volt itthon. De akkor miért nem várt meg? Lehet, hogy a randinkat szervezi?

Mosolyogva mentem a szobámba, s kezdetét vette a készülődés. Elmentem lezuhanyozni, a hajamat megszárítottam és hagytam, hogy természetesen feküdjön a vállamon. Ami a ruha választást illeti, kicsit tétotváztam, hisz semmi ötletem nem volt a helyről. Öltözzek melegen.. Odakint negyven fok van, mégis hova akar vinni? Igaz, hogy estére lehűl a levegő, de akkor olyan jó kellemes, nem pedig ilyen kibírhatatlan forró. A választásom végül egy fekete, rövid szárú farmerre és egy szürke félujjúra esett. Mivel azt mondta, hogy melegen ezért marokra fogtam még egy kapucnis felsőt is. Kilenc előtt pár perccel még megmostam az arcom és késznek nyilvánítottam magam. Sminket nem szoktam használni, de szerintem nincs is rá szükségem. Daniel már így is látott a legrosszabb formámban, nem hinném, hogy probléma lenne neki. Azt a pár pillanatot a kanapén ülve ütöttem el, s épp mikor az óra kilencet ütött, az ajtó nyikorgására eszméltem fel. Na, most vagy ennyire pontos, vagy a sikátor előtt várta a megfelelő pillanatot.

-Készen vagy? -jött be nagy vigyorral, mire felpattantam és nekem is azonnal mosoly szökött az arcomra.

-Igen. Hova megyünk? -kérdeztem azonnal gyermeki kíváncsisággal, mire csak elnevette magát és az ajtó felé intett. Azt hiszem ez azt jelenti, hogy nem nagyon áll szándékában beavatni a randi terveibe.

A sikátorba kiérve a kezem után nyúlt és összekulcsolta az ujjainkat. Éreztem, hogy pír szökik az arcomra. Számítottam erre? Egyáltalán nem. Az út szélén sétáltunk kézenfogva a félhomályban. Én és ő.

Nagyjából húsz perc séta után jöttem rá, hogy hova is megyünk. Igen, a kikötőbe, ezért kellett melegen öltöznöm.  Bár nem volt sokkal hűvösebb a levegő, azért lehetett érezni az este és a víz hatását. Elsétáltunk a sok hajó mellett, míg a végére nem értünk, ahol is egy pokrócot pillantottam meg, mellette egy kosárral.

-Piknikezni hoztál egy kikötőbe? -néztem a mellettem feszengve ide-oda lépkedő Danielre. Rám nézett, majd kicsit a száját húzva fordult a kosár felé.

-Gondoltam ilyenben még nem volt részed. Ne haragudj, ha nem tetszik, de nem igazán vagyok egy randi mester.

-Ugyan. Mondjuk először inkább hittem, hogy így akarsz megszabadulni tőlem, és most szépen belefojtasz a vízbe. -nevettem fel kínosan, de mikor észrevettem, hogy D nem követ ebben, csupán meredten bámul, kicsit megijedtem. -Ugye nem?

-Jaj, nyugi. Ez csak a gyilkos nézésem. Itt egyébként sem olyan mély a víz.

-Észrevetted, hogy itt hajók állnak? -néztem körbe értetlenül.

-Nem, de most hogy mondod. -tettetett meglepődést, mire elnevettem magam. -Attól még nem olyan mély. 20-30 méternél nem lehet több.

-Az pontosan elég, hogy belefulladjak. -telepedtem le a pokrócra, mert már kezdtem fáradni. Daniel követte a példám, a kosárból pedig elővett pár szendvicset. Az egyiket a kezembe nyomta, a másikat pedig ő kezdte bontogatni.

-Nem tudnál belefulladni. -kötötte az ebet a karóhoz.

-Nem tudok úszni. -haraptam le az első falatot, s közben Daniel arcát fürkésztem, aki az előző kijelentésemtől kisebb sokkot kapott.

-Nem tudsz úszni? -hápogott és közben még a szendvicset is letette.

-Nem.

-Kicsit se?

-Kicsit se.

-Az hogy lehet? -folytatta tovább, én pedig kezdtem egyre jobban szórakozni az arckifejezésén.

-Sosem kerültem olyan helyzetbe, ahol szükségem lett volna az úszásra, így nem is tanultam meg. Nem igazán hiányzik ez a tudás. -vonogattam a vállam, mintha ez nem is lenne olyan nagy dolog, bár Daniel nem így gondolta. Még mindig úgy néz rám, mintha azt közöltem volna vele, nem is vagyok lány.

-Hű. -lerendezte ennyivel, majd még pár perccel később elkezdte fejtegetni a témát, de lezártam annyival, hogy sosem volt rá szükségem.

Az este további részében az elhozott kaját majszolgattuk, és egymás gyerekkorát veséztük ki. Mesélt régi vicces történeteket, hogy mennyi apróbb balesete volt. Ezek alapján egy elég aktív kisfiú lehetett. Egy igazán rendhagyó randevúban volt részem, és azt hiszem, hogy ezt sosem fogom elfelejteni.

☆o☆

Igen, még élek 😅 nem szeretnék elkezdeni magyarázkodni, így csak azt remélem, hogy tetszett ez a rész. ❤

2018.8.4.

A gyönyörű gyilkosWhere stories live. Discover now