A gyönyörű gyilkos

16. Rész

☆o☆

Bal keze a nyakamon, míg a jobb keze a derekam ölelte. Hozzá képest én olyan apró voltam, hogy egy kézzel átérte a testem. Teljesen magához húzott. A teste úgy ontotta magából a hőt, hogy ruhán keresztül is szinte perzselte a bőröm. Biztos voltam abban, hogy ez a forróság az arcomon is mutatkozik. A szívem olyan hevesen dobogott, hogy félő volt kiszakad a helyéről. Átlagban nagyon bizonytalan személyiségem van, de most egy valamiben biztos voltam. Azt akartam, hogy ez a pillanat örökké tartson.

Kicsit hosszúra lenőtt, szőke haja csiklandozta a nyakam. Akartam, hogy ezen a helyen az ajkaival kényeztessen. Akartam forró, puha ajkait a nyakamon. Akartam, vágytam az érintésére.

-Ne gondolkozz... A gondolatok ártalmasak, főleg az ilyenek. -mély de mégis selymes hangja suttogásként jutott el hozzám. Tudta a gondolataimat, a vágyaimat. Ijedtség futott át rajtam, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt. Akartam, hogy tudja..

De mint minden, ez sem tartott örökké.

~Π~

Percek teltek el, de én óráknak éreztem. Teste már nem simult hozzám, sőt a távolság egyre csak nőtt köztünk. Azt hiszem, most tényleg hibát követtem el. Az engedélye nélkül nem kellett vona ide bejönnöm. Tekintetében harag és csalódottság csillogott, s mindkettő teljes mértékben felém irányult.

-Nem elég, hogy hazudtál, de még ide is bejössz. Én tiszteletben tartottam a te privát szférád, akkor te miért nem tudtad ezt tenni az enyémmel? -hangja halkan csilingelt, de mégis ezerszer rosszabb volt, mintha kiabált volna. Láttam, hogy nem áll messze attól, hogy elveszítse a türelmét.

-Én.. Sajnálom. -dadogtam, mint egy félős kislány. Bár, annak is éreztem magam.

-Dehogy sajnálod. Ha éreznél akármit is, akkor nem csinálnád folyton az ellenkezőjét annak, amit mondok. -szúrta oda kíméletlenül, amivel rendesen betalált. Könnyek kezdték csípni a szemeim, de még volt bennem annyi tartás, hogy nem mutatom ki a fájdalmat, amit történetesen ő okozott.

Hatalmasat csalódtam most benne. Azt hittem, hogy az eddigi kedvessége őszinte volt, de most kiderült, hogy csupán udvariasság volt az egész. Pedig már kezdtem reménykedni, hogy van egy ember, akire számíthatok. Nekem ő már rég nem volt közömbös és azt hittem, hogy fordítva is így van. Hát úgy tűnik tévedtem. Egy hatalmasat..

-Na mi van, megkukultál? -kérdezte flegmán. Belül remegni kezdtem, s szemeim megteltek könnyel, ami elhomályosította a kilátást. Bár ebben a sötétben egyébként is alig láttam valamit. Nagyon féltem tőle.

Aztán hirtelen feltűnt valami, ami eddig elkerülte a figyelmem. Könnyeim vissza nyeltem majd merész tekintettel néztem rá. Engem aztán nem fog elnyomni. Ezt a játékot ketten játszák, eddig ő áll nyerésre, de nem hagyom magam. Már nem. Ekkor még nem tudtam, hogy mi vár rám a jövőben..

-Miben hazudtam? -tudtam a választ. Ó, persze hogy tudtam. De ezt neki nem kell tudnia.

-Talán abban, hogy nem láttál semmi különöset, mert ugyebár nagyon is láttál valakit. -hangsúlyozta ki az utolsó szót, mire majdnem elkaptam a tekintetem, de nem tettem. Ki állok magamért. Ha neki ez nem tetszik, akkor tessék öljön meg!

-Nem tartozik rád! -kezdtem egyre magabiztosabb lenni. Hűha, lehet még belőlem valami. Majdnem felnevettem, idióta gondolataimon.

-Az én házamban laksz! Nagyon is rám tartozik, hogy mi történik veled! Felelősséget vállaltam érted, de te olyan makacs vagy akár egy öszvér. Megkérdeztem, de te nyugodtan a szemembe hazudtál! Mond, mégis hogy vigyázzak így rád!? -az elején nyugodt volt a hangja, de a végére már kiabált. Arcomon megrándult egy izom. A félelmem már teljesen elmúlt, helyette csak a színtiszta düh fortyongott bennem. Nekem ő senkim, nem rendelkezhet felettem!

-Nem kell, hogy vigyázz rám! -kiáltottam vissza teljes hangerővel. -Nem kell tőled semmi! -mondtam már a normál hangomon. Még a gyér fényben is láttam, ahogy szemei villognak az elfojtott dühtől, de most először nem érdekelt. Elegem van mindenkiből!

-Nem? Szóval erről van szó.. Akkor tessék, tudod hol az ajtó. -egy pillanatra meginogtam, erre nem számítottam én sem. Már majdnem ellenkezni kezdtem, bocsánatot akartam kérni, de ez csak egy pillanatig tartott. Felvettem a semmit nem mondó maszkomat, arcom érzelem mentes maradt. Fújtattam, majd emelt fővel kirobogtam a szobából.

Ha ezt akarja, akkor megkapja!

A szobámban felkaptam egy kapucnis felsőt, egy ütött-kopott cipőt majd a kijárat felé vettem az irányt. Éreztem a hátamba fúródni mérgező pillantását, de nem foglalkoztam vele. Engem többé nem érdekel!

A sikátorban tanácstalanul tekintettem körbe. Nincs hova mennem. Lehajtottam a fejem majd elindultam a zajongó utca felé. Úgy látszik ez már a vég..

☆o☆

Azt hiszem ebben a fejezetben kiadtam a bennem tomboló összes dühöt. Ennek ellenére ez a fejezet most nagyon tetszik, mert ha a problémák megoldódnak, ezáltal sokkal közelebb kerülhetnek majd egymáshoz 😆

2018.2.17.